Emberhez méltó gondokkal küszködtek Verne hősei is mind, különös tekintettel Phileas Foggra, akit hamarosan majd betiltanak mint a fehér felsőbbrendűség és gyarmatosítás megtestesítőjét (mindenki az lesz, aki tud írni, olvasni és számolni, csak idő kérdése ez…).
Emberhez méltó gondja volt Matulának és Csónakosnak – és (kacagj!) – Vuknak is; és a koppányi agának; Robinson Crusoe-nak szintúgy; Twist Olivér és Copperfield Dávid…
S amikor Laodameia szerelme erejével visszaperli Proteszilaoszt Hádész birodalmából, ha csak egy éjszakára is – az is elég emberi gondnak tűnik még; de emberhez méltó gondja van Balassinak, az »istentelen magyarnak is«, és Tábori Elemérnek, a másik Gólyakalifának, a Babitsénak, s persze Jónásnak, aki még tudta, milyen az, amikor »hűtlen lettek a szavak«…
Emberhez méltó gondok gyötörték Rieux doktort, Camus hősét; és Németh Lászlót, Kertmagyarország álmodóját; a népieket és urbánusokat; Kosztolányi Pacsirtáját, és Sárszeg lakóit, Esti Kornélt, Édes Annát és a Hajnali részegség égre meredő költőjét:
»Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, / de pattanó szivem feszitve húrnak, / dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban,/ hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.«
Emberhez méltó gondja van Hans Castorpnak is, barátaim; és a második világháborús nagyregények minden hősének – Yossariannak, Willie Keith-nek, Hearnnak, Cummingsnak és Croftnak, Christian Diestl hadnagynak, Noah Ackermannak és Michael Whiteacre-nek; és bizony, Martin Hessler ezredesnek is…S ott van Mihály és Ervin – ki Páter Severinus lesz – és Szepetneki János és Ulpius Tamás és Ulpius Éva – csupa emberhez méltó gond az Utas és holdvilágból; és egy másik Szindbád, a Krúdyé, és Rezeda Kázmér és az elsüllyedő polgári világ és a furcsa, vissza-visszatérő idő, mely megmártózik Latinovits húslevesében; és Az ötödik pecsét, s benne Tomoceuszkakatiti és Gyugyu létezésének örök, emberhez méltó dilemmája; s az Ady gondja is emberhez méltó gond még, ahogy tolják haza talicskán az öntudatlanul részeg költőt, de itt marad utána ez:
»Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt. Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és vér-áldomás? / Mit ér az ember, ha magyar?« […] »Uram, bocsásd el bús szolgádat, / Nincs semmi már, csak: a Bizony, / Az ős Bizony, a biztos romlás. / Ne igézz, ne bánts, ne itass. / Uram, én többet nem iszom.« »Van csömöröm, nagy irtózásom / S egy beteg, fonnyadt derekam. / Utolszor meghajlok előtted, / Földhöz vágom a poharam. / Uram, én megadom magam.«
»S már látom, mint kap paripára, / Vállamra üt, nagyot nevet / S viszik tovább a táltosával / Pogány dalok, víg hajnalok, / Boszorkányos, forró szelek. / Száll Keletről tovább Nyugatra, / Új, pogány tornákra szalad / S én feszülettel, tört pohárral, / Hült testtel, dermedt-vidoran / Elnyúlok az asztal alatt.«
S még ez is:
»Havas Krisztus-kereszt az erdőn, / Holdas, nagy, téli éjszakában: / Régi emlék. Csörgős szánkóval / Valamikor én arra jártam / Holdas, nagy, téli éjszakában. / Az apám még vidám legény volt, / Dalolt, hogyha keresztre nézett, / Én meg az apám fia voltam, / Ki unta a faragott képet / S dalolt, hogyha keresztre nézett. / Két nyakas, magyar kálvinista, / Miként az Idő, úgy röpültünk, / Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, / Egymás mellett dalolva ültünk / S miként az Idő, úgy röpültünk. / Húsz éve elmult s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S amit akkor elmulasztottam, / Megemelem kalapom mélyen. / Ott röpül a szánom az éjben.«
Istenem… S ott van még Sinka Istvánunk az emberhez méltó gondokkal:
»Egyszer volt szép az anyám tánca, / mikor kendőjét gyepre hányta, / a Korhány vizénél, Pusztapándon, / s bokázó lába pásztortűznél, / öles apám örömére / szállt, mint illat a virágon. / De gyönyörű lábán víg figurát / eredő táncába ő se vitt, / csak mutatta ringó mozdúlattal / halálba járó őseit. / Mert ugyanaz sírt fel a flótán, / hogy meghaltak azok ima nélkül, / nagy szakállal, akasztófán.«
S engedtessék még meg Móricz említése, s Csáth Gézáé, aki morfinistaként is tudta, mi az emberhez méltó gond, és persze József Attiláé, mert ő így üzen:
»Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.«
»Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat. / Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ. / Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére – / csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol.«
Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.”
De hát tudjuk, elmaradott világ volt az, hiszen például neki, a nyomorgó számkivetettnek meg kellett tanulnia írni, olvasni és számolni, aztán Párizsban, a Sorbonne-on tanulhatott, úgy ám…
És emlegessük végül Petőfit, az emberhez méltó gondok őrzőjét, s vegyük górcső alá egyik intelmét:
»Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz. / Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.”
Ezek itt, ma semmi mást nem tudnak eldalolni, mint a saját fájdalmukat s örömüket – fájdalmuk s örömük pedig beteg, ocsmány és elállatiasodott.«”
Bayer Zsolt írásának első részét itt olvashatja: Emberhez méltó gond (1. rész)
Fotó:MTI/Komka Péter
Az eredeti cikk itt olvasható: Magyar Nemzet