Joób Kristóf és Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

A bizottság egyre inkább olyan levegőt áraszt magából, mint egy birodalmi kancellária vagy egy nagy konszern központja, ahonnan instrukciókat küldenek a szerteágazó vállalat egyes részlegeihez – fogalmaz Andrew Tettenborn brit jogászprofesszor az Európai Bizottság július 21-én közzétett jogállamisági jelentése kapcsán a The Spectatorben. A szerző szerint a jelentés nem más, mint ennek az egyre leplezetlenebbül központosításra törekvő felfogásnak az újabb megnyilvánulása.

 

Érdekes, hogy milyen szinten vár el engedelmességet a bizottság. Jóllehet az Európai Unióról szóló szerződés a jogállamiság melletti általános elköteleződéssel kezdődik, ez korántsem ad felhatalmazást az EU-nak ahhoz, hogy minden területen részletesen előírja a tagállamoknak, mikor mit tegyenek. Sőt. Ugyanezen szerződés ötödik cikkének második pontja konkrétan kimondja: „az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

A jogállamisági jelentéssel kapcsolatban az eredeti cél az volt, hogy az Európai Bizottság négy szempontot figyelembe véve adjon pillanatképet arról, hogy az egyes tagállamok mennyiben felelnek meg a követelményeinek. A négy szempont: igazságügy, korrupcióellenes keretek, média és sajtószabadság, illetve a rugalmasan értelmezhető „egyéb” kategória. A jelentés által vizsgált területek azonban túllépnek azon a kereten, ami a szerződés értelmében szigorúan véve uniós hatáskörnek bizonyul. A civil szervezetek működése, az állami tisztviselők vagyoni helyzetének nyilvánossága vagy az újságírók és érdekvédelmi szervezetek elleni támadások elhárítása a tagállamok saját hatáskörébe tartoznak.

A hatáskör folyamatos kiterjesztésének jól kivehető szándéka csak az egyik probléma a jelentéssel kapcsolatban. A másik a sokat emlegetett kettős mérce.

A befolyásos nyugati államoknak valószínűleg mindig kevesebb félnivalójuk lesz e központosítási törekvésektől, mert mindig tudnak majd találni olyan támogatókat a brüsszeli apparátusban, akik hajlandók behunyni a szemüket bizonyos ügyek kapcsán. Teljesen más a helyzet a periférián lévő, nem EU-kompatibilisnek tartott nemzeti jogaikat védelmező, kevésbé befolyásos tagországokkal.

E feltevésre a jogállamisági jelentés kapcsán is számos példa adódik. Ott van mindjárt Svédország esete: a skandináv államot is be lehetne úgy állítani, mint ahol az igazságszolgáltatás függetlenségét súlyos veszélyek érik, hiszen a kormány általi kinevezett főügyész ellenőrzi az igazságügy működését. Olaszországban pedig a kormány tagja, egy miniszter felügyeli a bírósági adminisztrációt, amely egyébként – ahogy arra a Financial Times is felhívta a figyelmet – Európa leglassabb igazságügyi rendszerét működteti. Érdemes ezzel kapcsolatban arra is emlékeztetni, hogy az elnyúló bírósági eljárások a korrupciónak kedveznek, ehhez képest az Olaszországgal foglalkozó fejezetben ennek jelentőségét egyáltalán nem hangsúlyozzák. Az Európai Bizottság értékelése megelégszik azzal a kijelentéssel, hogy a bírói eljárások hossza továbbra is nagy kihívást jelent.

Spanyolország esetében a jelentés sem tavaly, sem idén nem tartotta említésre méltónak, hogy Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök 2020 elején az akkor igazságügyi miniszterként tevékenykedő Dolores Delgadót jelölte a főügyészi pozícióra. Annak ellenére sem, hogy a spanyol ügyészek vezető szakmai szervezete idén tavasszal immár negyedszer emelt kifogást a kinevezéssel szemben. Egyetlen szóval sem említik az uniós jelentésben azokat a közösségi oldalakon és más internetes médiában folytatott zaklatásokat, amelyeknek Manuel García-Castellón bíró volt kitéve a baloldali Képesek Vagyunk (Podemos) párt miniszterei részéről, miután azt indítványozta tavaly októberben, hogy induljon nyomozás a Podemos-tag Pablo Iglesias miniszterelnök-helyettes ellen.

És hogy ne csak a tagállamoknál maradjunk, az is elgondolkodtató a jelentés hitelességével kapcsolatban, hogy külön felhánytorgatja Magyarország esetében a közjogi kulcspozíciók és a magánszektor közötti fluktuációt jelölő úgynevezett forgóajtó-effektus nem kellő korlátozását. A gond csak az, hogy ez éppen a jelentést készítő testületnél, az Európai Bizottságánál jelent rendkívül súlyos problémát évtizedek óta. Bár viszonylag kevés nyilvánosságot kap, az uniós intézményrendszer hatékony működését nagyban nehezíti a pozíciók közötti átjárás – vagyis a forgóajtó-effektus. Az európai ombudsman időről időre vizsgálni is próbálja a jelenséget, valamiért rendre eredménytelenül.

Ez a felsorolt néhány eset szinte tökéletesen illusztrálja azt a sokszor felmerülő gyanút az EU működésével kapcsolatban, hogy nem az számít, mit csinál, hanem hogy ki csinálja. És ez nem csak jogállamisági jelentésre igaz, ugyanígy jellemző volt sok esetben az uniós deficitszabályok betartásának számonkérésénél. Bizonyos, jellemzően befolyásos tagállamok esetében Brüsszel inkább hajlott a türelemre a költségvetési hiány lefaragása kapcsán, mint másoknál.

Sokan attól tartanak tehát, hogy a jelentés ebben a formában nem más, mint a bizottsági hatalomgyakorlás kiterjesztésének az egyik jele. Ennek az újfajta hatalomgyakorlásnak pedig egyik fő pillére az az Európai Unió Bírósága, amely ítéletei meghozatalkor készségesen veszi figyelembe a bizottság politikai szempontjait. A másik pedig az uniós források mind szigorúbb és egyre inkább politikai célokat célzó ellenőrzése a bizottság részéről. E két pillér alkalmazása kiválóan összekapcsolható a jogállamisági jelentéssel.

Forrás: mandiner.hu

• < Előző
• Következő >