Kultúra
- Részletek
- Kategória: Kultúra
- Publikálva: 2021. január 08.
Egy olyan népcsoport, mely kis létszáma ellenére is az erdélyi magyarság életében rendkívül jelentős szerepet játszott, máig ható érvénnyel rányomta a bélyegét, ugyanakkor eltűnésükkel érzékelhető a tátongó hasadék, amely igazolja jelentős mivoltukat.
A magyarok és szászok közti viszonyra fókuszálódva megállapítható, hogy kölcsönösen meghatározták egymás sajátos arculatát, ugyanakkor sokszor egymás tolerálására esélyt sem adtak. Mégis sok tényező hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyben fennmaradhasson a szász nép.
Betelepítésük több hullámban zajlott le. Elsőként összefüggött a Magyar Királyság betelepítési mozgalmaikkal, mikor a székelyeket keletebbre telepítették, hogy helyet adjanak az újonnan érkező vendégeknek. Ez a Német-Római birodalom demográfiai és társadalmi helyzetével is magyarázható. Az általános népességnövekedés, társadalmi feszültségek népességmozgást indított el. Így a migráció következtében jelentős csoportok telepedtek meg keletre. Erdélybe pedig invitálva voltak a szászok ősei, kolonizációs folyamatok zajlottak.
Brassói szászok
A rendszeres nyelvészeti, nyelvjárási kutatások eredményei alapján feltételezhető, hogy a szászok ősei több területről érkeztek. Ezekre alapozva kirajzolódott, hogy a telepesek őshazája nem csak a belső-német területek voltak, hanem Flandria, Luxemburg, Rajna, Mosel menti vidékek is. A frank dialektusok hatásai érzékelhetőek. Így nyelvjárások alapján azonosították őket, ugyanakkor az összetelepedés által a nyelvi kiegyenlítődés is megtörténik.
A különböző szász falvak közt is érdekesek voltak a nyelvjárási különbségek, s ugyanakkor a nagy településeken belül is meg voltak a nyelvjárások. Kialakulnak helyi, sajátos nyelvjárások. Ugyanakkor, a csángókhoz hasonlóan a nyelvszigetekben élők még megőrizték a kódexbeli nyelvet, szinte a 20. századig. Emellett párhuzamosan használták az egyház és az iskola közvetítette nyelvet.
A betelepítésükről több variáns alakult ki. Egyesek szerint a Duna-mentén jöttek, az írott források szerint a keleti németek Szilézián át, majd az Északi-Kárpátokon át telepítették be Erdélybe. De a kárpátaljai települések nevei is utalnak a vonulási útvonalukra. Ilyen pl. Beregszász, Nagyszász, Szászfalu.
A legrégebbi csoportok olyan településeket alkottak, ahol a nevében ott a „-németi” utótag. Ilyen pl. Szatmárnémeti, Szamosújvárnémeti, Királynémeti. Már az 1300-as években Erdélyben vannak, leginkább a sóbányák, sóútvonalak mentén. Első telepítésük a sóbányászattal kapcsolatos.
A következő betelepítési hullám az arany- és szénbányászattal kapcsolatos.
Majd a tatárjárás után újabb telepítések, ez jelentős volt. Ezúttal nem csak a Magyar Királyság az Erdélyi Püspökség is szerepet vállalt. Gyulafehérvár környékére: Szászfenes, Szászlóna. A kolozs-monostori apátság is besegített és a szebeni prépostság is (pl. Kisdisznód esetén). Messzemenő, kedvező jogokkal hívták, csábították a telepeseket, sajátos jogállást ígérve nekik. A telepesek általában jogilag szabadok voltak, cenzust fizettek, átörökíthették birtokaikat és faluközösségekbe szerveződtek, amelyeknek élén a bíró állott. Németország területén 1103-ból, 1148-ból és 1313-ból maradt fenn olyan oklevél, amely Magyarországra kivándorolt személyekről tudósít. Az 1148-ból származó adat II. Géza uralmának (1141-1162) idejére esik. E korban Erdély déli határvonalát a Bizánci Birodalom fenyegette. A király azzal a szándékkal telepítette be a Német-Római Birodalom területéről érkező „vendégeket", hogy az országnak katonai védelmet is nyújtsanak.
Szászrégeni szászok
A bevándorlási folyamat a későbbiekben is folytatódott. 1211-ben II. András király a német lovagrendnek adományozta a Barcaság területét, akik földjüket hamarosan német telepesekkel népesítették be.
Döntő jelentőségű a szászok politikai és jogi egységgé válásában az 1224. évi II. András által adományozott kiváltságlevél, az Andreanum volt, amelyet a szász történetírás arany szabadságlevélnek (der Goldene Freibrief) nevez.
1241-re Erdélyre is rátörnek a tatárok, akik a magyarok mellett a szászokat sem kímélik. A tatárjárás után újabb demográfiai hiány, újabb telepítésekre van szükség.
Az 1300-as években az Anjou-korban a szász helyeknek egy gazdasági, kulturális fejlődést lehet megfigyelni, s Szászföldnek a rohamos városodását és a a céhes kézműiparnak a felvirágozását. A 14. században kiegészítették a szászok kiváltáságait és bővültek a települések. Az 1300-as évek végére 20 céhet számolhatunk össze a szász városokban.
A bábolnai felkeléskor a három náció (magyar, szász, székely) szövetsége következik be. (Unio trium nationum)
A 14. században ugyanakkor megjelentek és megerősödtek a szász városok, amelyek kiváltságokat szereztek. A szász társadalom ekképp két pilléren nyugodott: a szabad parasztokon (földművesek, kézművesek) és a városi polgárságon. Hiányzik a jobbágyság, a nemesség. Nemesség helyett humanista eszméken felnőtt tőkeerős patríciusok, polgárok határozták meg. A szász autonómia kialakulásában az 1486. év volt alapvető fontosságú. Ekkor Mátyás király kiterjesztette az Andreanum kiváltságait a Királyföld egész területére és ezzel létrehozta az erdélyi szászok önkormányzati szervét, a Szász Egyetemet vagy Univerzitást (Universitas Saxonum, Sächsische Nationsinuversität), amely évszázadokra meghatározta a szász társadalom kereteit. Az Univerzitás a Hétszék (Szeben, Újegyház, Szászsebes, Sink, Segesvár, Szászváros, Szerdahely), a Kétszék (Medgyes, Selyk) és Brassó, valamint Beszterce vidéke területére terjedt ki.
Besztercei szászok
A 15. és 16. század az erdélyi szász városok nagy gazdasági fellendülésének kora volt. A megerősített városok falai mögött virágzott a kézművesség. Szeben és Brassó Erdély fegyverkovácsainak központjává vált, ahol a 15. század közepétől tűzfegyvereket is előállítottak. Mátyás király korában virágzása tetőpontját érte el az aranyművesség, amelynek a királyi udvar is megrendelője volt.
Ekkor már nem csak gazdasági téren, hanem építkezések terén is nagyon fejlett volt
A reformáció átvétele és elterjesztése a szászok soraiban indult meg. A németországi városokkal és szellemi élettel való kapcsolataik, főleg wittenbergi tanulmányaik révén Luther tanai Brassóban és Szebenben is gyorsan elterjedtek.
Kiépítettek a székely parasztvárakkal szemben egy egész Európában egyedülálló templomerőd-láncot. Veszedelem esetén a lakosság itt talált menedéket. A szászok városainak gyors kiépülése oda vezetett, hogy Erdély német nevét, Siebenbürgen, a hét legnagyobb erődített szász városról kapta:
Bistritz - Beszterce
Hermannstadt - Nagyszeben
Klausenburg – Kolozsvár
Kronstadt – Brassó
Mediasch – Medgyes
Mühlbach – Stászsebes
Schlässburg – Segesvár
A szászok betagolódtak az Erdélyi Fejedelemségbe, elfogadták kiváltságaikat, ugyanis vallásszabadságot biztosítottak számukra. Jelentős szerepe volt Johannes Honteriusnak. Ugyancsak protestáns értékrend megfogalmazója volt Heltai Gáspár, akinek jelentős szerepe van a könyvnyomtatásban. Nemcsak a szászok körében, ugyanakkor az erdélyi magyar és román könyvnyomtatásban is szerepet játszott.
A 16. században jelentős a protestáns hitre való térés, vagy az unitáriusra. Ugyanakkor megbomlik az etnikai egyensúly is. Megalakult az önálló szász lutheránus egyház.
A Habsburgok egyre nagyobb teret nyernek, így a 17-18. században Habsburg ellenes szabadságharcok törnek ki. Ugyanakkor fel akarták számolni a szász-német autonómiát, feudalizmust akartak megszervezni. Felszámolták a szász egyetemet, majd az iskolai és egyházi életbe a világi kontrollt akarták létrehozni.
II. József elismerte a Királyföldön lakó románok polgári jogait és bevezette a concivilitás rendszerét, megszüntetve ezzel a szászok kizárólagos házvásárlási jogát (1781), lefoglalta a szász natio vagyonát (1782), Erdélyt 11 vármegyére osztotta (1784), megszüntetve ezzel az Univerzitást és a szász székek rendszerét. A szász natio a reformok ellen a magyarokhoz és székelyekhez hasonlóan memorandumban tiltakozott. Kiváltságait akkor kapta vissza, mikor II. József visszavonta rendeleteit (1790).
Segesvári szászok
A II. világháborúban Románia a náci Németország pártján állt. Az erdélyi szászok is bekapcsolódtak a Német Birodalom nacionalista mozgalmaiba. Amikor a világháború vége felé 1944-ben Románia átállt a szövetséges hatalmakhoz, a szászok egy része Ausztriába és Németországba szökött. A Romániában maradtak közül sok erdélyi szászt szovjet munkatáborokba deportáltak. A túlélőket Németországba szállították és onnan tértek vissza régi hazájukba. A németországi családi kötelékek és az új kommunista rezsim kisebbségpolitikája a szászok fokozatos kivándorlásához vezetett. Az 1941-ben még 248 000 főből 1948-ig 91 000-en kivándoroltak vagy meghaltak. 1989-ben még 95 000 szász volt. Az utolsó csapást a romániai németségre Nicolae Ceausescu rendszere mérte. A diktátor ugyanis olyan egyezményt kötött a német kormánnyal, amely szerint 10-12000 márka fejpénz ellenében minden évben 10-11000 németnek ad kivándorlási útlevelet. Az egyre súlyosbodó gazdasági, politikai és nemzeti elnyomás mindinkább gyöngítette az erdélyi szászság ellenálló képességét, és mind többen választották a kivándorlás útját. 1990-ben és 1991-ben, amikor már minden további nélkül kaphattak útlevelet, kb. 150000-en távoztak. Az 1992. évi népszámláláskor 119436 német nemzetiségű személyt írtak össze. Ebből kb. 40000 volt szász, ugyanis 39552-en tartoztak az ágostai hitvallású szász evangélikus egyházhoz.
http://tarsoly.lapunk.hu/ (Túra és kultúra Erdélyben)