A seriff (John Wayne balra) szerint az embereket nem kritizálni kell, hanem rávezetni a jó útra
Fotó: Mafab

Szerző: Csejk Miklós

Az 1959-es Rio Bravo egy ellenfilm. Az 1952-ben Fred Zinnemann által rendezett Délidő mondanivalójának ellenében született; minden fordítva van, mint a Délidőben. (A Délidőben filmről itt olvashat, Mindkét film alább megtekinthető.)

A Délidő végén a Will Kane-t alakító Gary Cooper – mivel a kisváros, amelyet egy gyilkos banda fenyegetett, nem állt mellé segíteni – a porba hajítja a seriffcsillagot. Miután megmentette őket. Mindez annyira felbőszítette a legendás westernhőst, John Wayne-t, hogy Howard Hawks filmrendezővel közösen egy ellenfilm forgatásába fogtak. A művészek csatározásának érdekessége, hogy mindkét alkotás a maga nemében remekmű lett, bár óriási különbség, hogy míg a Délidő inkább a thriller műfajára jellemző hatásmechanizmussal dolgozik, addig a Rio Bravo a szó klasszikus értelmében megmaradt westernnek.

 

Mi volt az, ami igazán felbőszítette John Wayne-t? A Délidő mondanivalója. Az, hogy ha az emberek annyira puhányok és nihilisták lettek, hogy még a saját kisvárosukat, családjukat, gyerekeiket sem képesek megvédeni, akkor a seriff, bár még utoljára segít rajtuk, de aztán magukra hagyta őket. Csináljon mindenki azt, amit akar. John Wayne szerint ilyen a Földön nincsen. Szerinte az embereket nem kritizálni kell, hanem rávezetni a jó útra. Bár a Rio Bravo még nem A hét mesterlövész, amely éppen egy évvel később készül el John Sturges rendezésében, vagyis itt még nem kerestetik bőszen egy igazi ütőképes zsoldos mesterlövészekből álló csapat a problémák megoldására, de az is igaz, hogy a seriff, aki a Rio Bravóban is bajban van, mert jelentős túlerővel áll szemben, nem kuncsorog a lakosság körében segítségért. Néhány mesterlövésszel, leleménnyel, felkészüléssel megpróbálja legyőzni a bűnözőket.

Délidő (A képre kattintva a filmet megnézheti)

Rio Bravo  (A képre kattintva a filmet megnézheti)

A rendteremtésbe rendszert próbál vinni, például úgy, hogy nem lehet fegyvert behozni a városba. Vagy úgy, hogy megerősíti a börtönbe csukott rab védelmét, akit felbérelt fejvadász bűnözők próbálnak kiszabadítani a testvérével egyetemben. Míg a Délidő hangulata egyre komorabb és a jó győzelme is keserű, addig a Rio Bravót férfias derű hatja át. Az egész filmben szinte minden jelenet vagy mellékszál az élet fontos problémáinak megoldásáról szól. Ahogy a seriff helyettesének le kell szoknia az alkoholról, fel kell dolgoznia a szerelmi csalódását, úgy a seriffnek is meg kell tanulnia figyelni egy nőre, meg kell tanulnia meghódítani őt, mert így születik meg a család, amely majd hosszú távra is biztosítja a kisváros fennmaradását.

A Rio Bravóban minden a megmaradásról szól. Senki nem akar elmenekülni, mert John Wayne tudja jól, hogy máshol se jobb, az ember nem menekülhet el önmaga elől, a problémái elől. Szembe kell nézni a múlttal, hogy legyen jövő. A Délidő kisvárosában nem történik meg a múlttal való szembenézés. Ott nem beszélik meg az emberek a bajokat, a bántalmakat. Ott mintha ettől a szőnyeg alá sepréstől lenne egyre nagyobb a baj.

Jól látta John Wayne, hogy zsákutca az a világkép, amelyet a Délidő bemutat. A bűnbakképzés, az emberek bűntudatának erősítése nem vezet sehova, hisz sokkal fontosabbak a pozitív minták. A macsó, de szerelmi ügyekben ügyetlenül tébláboló férfi karaktere˛, vagy a nagyszájú, vagány nő, aki a lelke mélyén gyengédségre vágyik, közelebb áll a nézők szívéhez, mint a Délidő nihilista miliője. Leginkább azért, mert a korabeli nézőnek azt kellett megtanulnia, hogy mindenki olyan, mint ő: esetlen, ügyetlen az élet igazán fontos dolgaiban, sokszor hibázik, de a hibáit képes kijavítani, ahogy a néző is képes erre.

Mindent elmond a két film közötti különbségről, hogy a Rio Bravóban megszületik az együtt éneklő, a jóban és rosszban együttműködő kisközösség, amelyben John Wayne igazi apafiguraként figyelmesen, de férfiasan foglalkozik kis csapatának lelkivilágával, minden nyűgével-bajával. És aztán ez a kisközösség már képes arra, hogy megvédje a többieket, a város lakosságát, akik nem gyávák, csak egyszerűen nem értenek a fegyverforgatáshoz. Ebben a filmben nem hever a porban a seriffcsillag, mert ilyen a Földön nincsen.

FRED ZINNEMANN: DÉLIDŐ (1952)

Sokan úgy emlegetik, mint minden idők legjobb westernfilmjét Fred Zinnemann 1952-ben készült moziját, a Délidőt. Kétségtelen, hogy a filmtörténet egyik legérdekesebb alkotásáról van szó, de erősen túlzás lenne a legjobb westernnek kikiáltani egy olyan művet, amely a thriller műfajára jellemző feszültségkeltő eszközök révén vált érdekfeszítő alkotássá, míg szinte teljesen hiányoznak a filmből azok a jelenetek, amelyek miatt nemzedékek rajonganak máig a westernfilm műfajáért.

A Délidőben Will Kane seriffet Gary Cooper alakítja, aki teljes mértékben megérdemli a legjobb férfi alakításért járó Oscar-díjat. Férfiembert játszik ő a javából, aki ha kell, egyedül is megmenti a közösséget, amelynek védelmére esküt tett. A film viszont szolgálati idejének utolsó napját mutatja, vagyis egy igencsak kiélezett helyzetet remek dramaturgiai fogásként. Már az alapszituáció is hajmeresztő, de sajnos a mai napig jól ismert: bár a seriff elfogta és bíróság elé állította a kisváros életét megkeserítő gyilkost, a bíróság nemhogy halálra ítélné, hanem öt év fogház után kiengedi a gyilkost, aki persze az őt bebörtönző seriff utolsó munkanapján meg is érkezik a kisvárosba, hogy bosszút álljon.

A film címe arra utal, hogy délben jön az a vonat, amellyel a börtönből idő előtt szabaduló gyilkos érkezik, az információt viszont nem sokkal több, mint egy órával korábban kapja meg a seriff. Érdekes és dramaturgiai szempontból igencsak veszélyes megoldása a filmnek, hogy a valós idő és a filmidő szinte teljesen egybeesik az alkotásban. Vagyis ugyanannyi ideig várják a nézők a vonat érkezését, mint Will Kane seriff. Amit viszont innentől látunk, az a filmtörténet egyik legszomorúbb sztorija. Kane végigjárja ugyanis a kisvárost a templomtól a kocsmáig, hogy segítséget kérjen hivatalának, mert nem tudja, hogy a frissen szabaduló és délben érkező gyilkos mennyi emberrel ront majd rájuk.

Gyakorlatilag erről szól a film. Erről a kínos kuncsorgásról. A seriff egyre elkeseredettebben vagy inkább egyre komorabban megy egyik helyről a másikra, és kéri az embereket, hogy segítsenek megvédeni a kisvárost. Ha sokan jönnének, esélye nem lenne a bűnözőknek, de egy ember kivételével nem jön senki. Hét évvel vagyunk a második világháború után, és a nyugati világ filmes fellegvára, Hollywood azt az üzenetet kezdi közvetíteni, hogy a bűnözőktől a jog nem védi meg az embereket, akik viszont egytől egyig gyávák lettek ahhoz, hogy magukat megvédjék. Nincs öntudat, de még a családok megvédésének igénye sem merül föl a férfiakban, akik puhányok lettek és félnek. A hollywoodi ­narráció szerint a rend már nem érték. Pedig egy asszony szájából elhangzik, hogy mielőtt a seriff nem tett rendet, nem lehetett felnevelni gyermekeket ebben a városban, de még csak egyedül se lehetett végigmenni egy asszonynak az utcán.

A bűn vonata viszont megállíthatatlanul közeledik. Ezt egyrészt onnan tudja a néző, hogy telik az idő, ha néha lassan is. Másrészt onnan, hogy amikor a filmben nincsen párbeszéd, egy country nótát lehet hallani, amely alatt, a zene ritmusához igazodva egy gőzmozdony hangja hallható. Minél többet hallja a néző ezt a gőzmozdonyritmust Gary Cooper baktatása közben, annál nyomasztóbbá válik a film hangulata. És ezen már az sem változtat, hogy a végén győz a jó. A filmtörténet legszomorúbb jelenete a zárókép: Will Kane eldobja a seriffcsillagot és szó nélkül ellovagol a feleségével.

A porban heverő seriffcsillag és a film teljes története olyan mértékig felháborította a legnagyobb westernhőst, John Wayne-t, hogy Howard Hawks filmrendezővel nekiláttak egy olyan film elkészítésének, amelyben minden éppenhogy fordítva van, mint ebben. Ez lett az 1959-es Rio Bravo, amely egy időre megvédte a mundér becsületét.

 

Magyar Nemzet

• < Előző
• Következő >