Rossz válaszok kényelmetlen kérdésekre (Gondolatok Románia „nemlétező” identitáspolitikája kapcsán.)


Marosvásárhely központja, 2004 (A szerző fotója)

Szerző: Zahorán Csaba

 

Néhány héttel ezelőtt viszonylag nagy hullámokat vert a román nyilvánosságban, hogy az erdélyi Bálványos Intézet közzétette egyik legújabb közvéleménykutatásának az eredményeit. Pedig a még nyáron lebonyolított, a romániai magyarok identitására koncentráló reprezentatív felmérés nem szolgált különösképpen megrázó eredményekkel, és – néhány kivételtől eltekintve – tulajdonképpen már évek óta észlelhető trendekről számolt be. Ami az újdonságokat – a „nemzeti identitás struktúrájában bekövetkezett változásokat” – illeti, a kutatást végző Kiss Tamás és Toró Tibor azt emelték ki, hogy megnőtt az állampolgárság jelentősége a nemzeti önmeghatározásban, a haza és a szülőföld tekintetében Románia „eltűnt” mint az identitás referenciája, Erdély mellett pedig fontosabbak lettek a kisebb régiók (pl. a Székelyföld vagy a Partium) és a települések. Továbbá csökkent a tájékozottság a magyarországi politikával kapcsolatban, és stagnál az ottani országgyűlési választásokon való részvételi hajlandóság is. 

 

Nemzeti pánik

Noha a két elismert szakértő sem tálalta szenzációként a felmérést, a román sajtó mégis felkapta a hírt. Az Adevărul cikke például „budapesti manipulációt” emlegetett, már a címben is hangsúlyozva, hogy egy „vitatott felmérés” szerint „az erdélyi magyaroknak mindössze 10%-a tartja a hazájának Romániát”. Az országos napilapban megjelent írás szerzője a 2022-ben esedékes magyarországi választások kontextusában értelmezte a közvéleménykutatást, kiemelve a már említett megállapítást, hogy az erdélyi magyarok elsősorban Erdélyt és nem Romániát tekinti hazájuknak, amit a kisebb területi egységek (Székelyföld, Partium stb.) egészítenek ki. Továbbá azokat az adatokat is fontosnak tartotta ismertetni, hogy az erdélyi magyarok többsége már folyamodott a magyar állampolgárságért, az állampolgársággal rendelkezők közel fele tervezi, hogy részt vesz a magyarországi választásokon, nagyobb részük pedig a Fideszre szavazna. Ugyancsak jelzésértékűnek tekintette, hogy a válaszadókat jobban érdekli az erdélyi magyar és a magyarországi politika, mint a romániai. Román szociológusok és nemzetbiztonsági szakemberek is megszólaltak a felmérés kapcsán, akik szerint az államnak reagálnia kellene, mivel az eredményeknek nemzetbiztonsági vonatkozásaik is lehetnek. 

November második felében azonban egy ennél érdekesebb elemzés is megjelent a Bálványos Intézet közvéleménykutatásáról, szerzője pedig a Román Akadémia egyik kutatóintézetének keretében működő, LARICS nevezetű („Információs hadviselést elemző és stratégiai kommunikációs laboratórium”) geopolitikai-stratégiai műhely szakértője. Szerinte a román sajtóban kibontakozott „nemzeti pániknak” nem sok értelme van, hiszen a felmérés már ismert jelenségekre irányította rá a figyelmet. Vagyis köztudott, hogy az erdélyi magyarok magyar identitással rendelkeznek, kötődnek Magyarországhoz, a román (politikai) nemzethez való tartozás – amely csökkenő tendenciát mutat a 2000-es évek óta – pedig messze nem jellemez minden romániai magyart. Az utóbbi fejleményt azzal magyarázza az elemző, hogy Magyarország nemcsak, hogy kihasználta a Romániával szembeni európai integrációs előnyét (az EU-hoz már 2004-ben csatlakozott, míg Románia csak 2007-ben), hanem azzal is, hogy a 2000-es évek közepétől hangsúlyosabbá váltak Budapest identitáspolitikai törekvései is. Románia pedig mindezt azóta sem kezelte megfelelő módon.

A felmérésnek azonban – fogalmaz a szerző – geopolitikai és stratégiai tétje is van, függetlenül a kutatók személyétől. Mégpedig az, hogy míg Magyarország aktív és egyre erőteljesebb identitáspolitikát folytat, Romániának nincs ilyen projektje, és kifejezetten passzív a budapesti kezdeményezések vonatkozásában. Ugyanakkor az a tény, hogy a román állam túlságosan is magára hagyja a magyarok által lakott erdélyi vidékeket, nem teszi elfogadhatóvá, hogy ott Magyarország oktatási, gazdasági és szimbolikus szempontból egyaránt szabad kezet kapjon. Mint ahogy az orosz beavatkozás is elfogadhatatlan a posztszovjet térségben, a kínai pedig a kínaiak által lakott kelet-ázsiai régiókban – von párhuzamot az elemző. A román hatóságok felelőtlen struccpolitikája azonban felgyorsította a „magyar nemzetiségű román állampolgárok” Magyarországhoz való kapcsolódását, miközben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a Fidesz romániai fiókjává alakult, vagyis a román pártok RMDSZ-el kötött koalíciói egyúttal a Fidesszel való szövetkezést is jelentik(!).

 

Az „úgynevezett Székelyföld”

Budapest erdélyi törekvéseibe illeszkedik a szakértő szerint az is, ahogy a felmérésben a „Székelyföld” (az eredetiben: Ținutul secuiesc”) kifejezést használják, holott a román törvények nem ismernek ilyen vidéket (ținut), az „nem létezik mint romániai közigazgatási-területi egység”, és nincs alkotmányos, törvényi vagy akár történelmi (sic!) alapja sem. „A kérdőív itt egyértelműen a magyar propaganda eszköze lesz”, szögezi le a szerző, felidézve, hogy az elnevezés használata magyarországi hivatalos iratokban is bevettnek számít (amit Bukarest ugyancsak szó nélkül hagy). Pedig az „úgynevezett Székelyföld” egy olyan „absztrakció”, „tartalom nélküli forma” – áll az elemzésben –, amelyhez, Budapest minden erőfeszítése ellenére, még a régió népessége sem kötődik, és az RMDSZ egyes vezetői is inkább csak kapcsolatépítésre használják az európai szeparatista körökkel. Ebben a megközelítésben tehát az ismertetett közvéleménykutatás elsősorban az „Erdély mint »a magyarok hazája«”-reprezentáció építését szolgálja. Noha az RMDSZ és Magyarország továbbra is használni fogja a nem igazán sikeres Székelyföld-projektet, a magyar manipulációk célja ennél jóval sokrétűbb, ahogy azt a LARICS kutatói már többször is kimutatták. Budapest ugyanis nem klasszikus „területszerzésre” törekszik, hanem egyfajta „társ-szuverenitás” kiépítésére Erdélyben, Magyarország masszív de facto jelenléte pedig majd de iure is érezteti a hatását.

Budapest erdélyi „mesterkedései”

Nincs szükség mélyebb vizsgálatra ahhoz, hogy lássuk, a Bálványos Intézet felmérésének „nemzetstratégiai” kritikájával a LARICS egyszerre több síkon is folytatja „információs” – természetesen szigorúan önvédelmi – harcát Románia vélt és valós ellenfeleivel. Az egyik síkot a román belpolitika jelenti, ugyanis az elemzés november 22-i publikálásának napjaiban véglegesítették az új kormánykoalíciót, amelynek az RMDSZ is a tagja lett; az RMDSZ-t a Fidesz romániai fiókjának nevező utalás elég egyértelmű – negatív – jelzés ebben a tekintetben. A Fidesz által kormányzott Magyarország nem túl kedvező nyugati megítélése pedig már át is vezet a román külpolitikai érdekekhez. Bár a szerző megjegyzi, hogy Magyarország nem tartozik Oroszország vagy Kína súlycsoportjába, Budapest határon túli magyarokkal kapcsolatos politikáját mégis ennek a két – az USA és szövetségesei riválisainak számító – nagyhatalomnak az érdekérvényesítéséhez hasonlítja. Ugyanakkor Románia már jó ideje a NATO és az USA elkötelezett, szilárd délkelet-európai partnereként lép fel, román elemzők pedig időnként megkérdőjelezik más szövetségesek – például épp Magyarország – megbízhatóságát (látványos Oroszország- vagy újabban Kína-barátságára mutogatva). Végül az erdélyi magyarok Magyarországhoz való kötődésének erősödése, Budapest erdélyi „mesterkedései”, valamint a székelyföldi regionális identitásépítés felidézése abba a diskurzusba illeszkedik, amely segít napirenden tartani a magyar fenyegetést. Magyarország és a „Budapest által manipulált erdélyi magyarok” ugyanis gyakorlatilag Trianon óta a román politika egyik megbízható, bármikor elővehető ellenségképének számítanak.

Identitáspolitika

A LARICS szakértőjének írása leginkább abból a szempontból tanulságos, hogy miközben „leleplezi” az – elképzelt vagy pótcselekvésként túldimenzionált – magyar veszélyt, egyúttal segít megérteni azt a nemzetépítő gondolkodást is, amelynek a terméke. Még akkor is, ha nem a román kormány hivatalos véleményéről, hanem csupán egy kutatóintézetből származó szövegről van szó. Egyrészt a már említett, látszólag önkritikus megállapítás, hogy Magyarországhoz képest Romániának nincs tudatos identitáspolitikája, azt sugallja, hogy Bukarestnek is ki kellene alakítania, majd érvényesítenie kellene egy saját hasonló projektet. Ez a kijelentés azért érdekes, mert Románia igazából rendelkezik identitáspolitikával, amelyet többé-kevésbé alkalmaz is. A két román fejedelemség egyesítése a 19. század második felében, majd a modern román állam kiépítése és a függetlenség kiharcolása, a román(nak tartott) területek egyesítése az első világháború végén, végül pedig az új tartományok egységesítésére és népességük integrációjára irányuló – napjainkban is beazonosítható – törekvések mind ennek a szerző által hiányolt identitáspolitikának a megnyilvánulásai.

Természetesen azt nem egy egyenes vonalú, zavartalan folyamatként kell elképzelni, hanem olyanként, amit a különféle román politikai, világnézeti és gazdasági körök és érdekcsoportok dinamikája határoz meg. Az eredmény mindenesetre látványos – főleg ahhoz képest, hogy állítólag nincs is ilyen. Az első világháború végén egyesített, eltérő hagyományokkal rendelkező, multietnikus régiók egységesítése azóta is zajlik, sokszor nem éppen finom módszerekkel. A regáti – még pontosabban bukaresti – nemzetépítési hagyomány és politikai kultúra diadala Románia egész területén, illetve a lakosság etnikai heterogenitásának nagymértékű csökkenése (lásd Lucian Boia Románia elrománosodása című könyvét) is ezt mutatja (a román centralizált nemzetállam bűvöletében élők legnagyobb örömére és az állampolgári román nemzet híveinek bánatára).

A 20. század elején beállított, a második világháború alatt csúcsra járatott, de utána is erőteljesen ható nemzetiesítő-homogenizáló mechanizmusok ugyan az utóbbi évtizedekben sok szempontból tompultak, ám minden finomítás ellenére továbbra is érvényesülnek. Romániából mára gyakorlatilag eltűntek a zsidók és a németek, a kisebb közösségek asszimilációja előrehaladott állapotban van, a romák politikai önszerveződése nem számottevő, és már a magyarok sem jelentenek tényleges nemzetbiztonsági kockázatot. Bár a székelyföldi magyar tömböt nem sikerült megbontani, az erdélyi városok és a nyugati határvidék már román többségűnek vagy vegyes lakosságúnak számít, a románság dominanciája tehát biztosított. A román elitek mindmáig eredményesen hárítottak el minden olyan – például autonómiára irányuló – törekvést, amelyek veszélyeztették volna az ország alkotmányban is rögzített „egységes nemzetállami” jellegét. És noha Besszarábia (a Moldovai Köztársaság) „visszatérésére” nem került sor a Szovjetunió felbomlása után, Bukarest erről sem mondott le. A geopolitikai helyzet kényességére, valamint a román–moldovai szétfejlődésre való tekintettel azonban csak óvatosan, Kisinyov európai uniós integrációjába csomagolva folytatja a Pruton túli román nemzetépítést. Mindennek tükrében talán nem túlzás román identitáspolitikáról beszélni, mégha az nem is mindig következetes vagy látványos. 

Társszuverenitás

A szerző ezzel kapcsolatos hiányérzete tehát akkor sem állja meg a helyét, ha az csak az utóbbi időszakra vonatkozik. Viszont az is elképzelhető, hogy a fentebb érintőlegesen vázolt román nemzet- és államépítést az elemző – nem egy román politikushoz és értelmiségihez hasonlóan – annyira magától értetődőnek és természetesnek tekinti, hogy azt nem is nevezi identitáspolitikának (vagy identitás-projektnek). Azt ugyanis ennél sokkal határozottabbnak és erőteljesebbnek képzelné el. A kérdés már csak az, hogy akkor pontosan mit is takarna ez a projekt? Az 1989 előtti – vagy legalább a két világháború közötti – román nemzetállam-építés eszmei és gyakorlati rehabilitálását? Ideértve az RMDSZ politikai elszigetelését, netán kiiktatását? Továbbá tömeges választási visszaéléseket, cenzúrát és sajtópereket, a romániai magyarok jogainak szűkítését, illetve a Magyarországgal ápolt kapcsolataik esetleges korlátozását? Folyamatos államközi konfliktusokat Magyarországgal? A Moldovai Köztársaság szuverenitásának még nyíltabb megkérdőjelezését?

Noha a szakértő erre már nem tér ki, írásának – csakúgy, mint a LARICS műhelyéből kikerülő szövegek jó részének – egyszerre nacionalista-etatista, szuverenista és atlantista szellemisége mégis mintha ebbe az irányba mutatna. Például amikor Dan Dungaciu, a műhely egyik meghatározó elemzője„az Erdély fölötti társszuverenitás megszerzésének” rémképével riogat, akkor tulajdonképpen az erdélyi román kizárólagosságot félti. Ebben a megközelítésben az EU belső határainak megszűnését „kihasználó” magyar–magyar kapcsolatépítés (vagy transzszuverén nemzetépítés) és az egyes romániai állampolgárok sajátos – nem román vagy regionális – identitásának kinyilvánítása és megélése valódi kihívást – sőt, fenyegetést – jelent. Hiszen keresztezi a román nemzetállam-építés doktrínáját. Ezt azonban már új, a korábbinál korszerűbb nyelven kell megfogalmazni (ennek egyik terminus technicusa a „társ-szuverenizálás”), ahogy arra Bakk Miklós is rámutatott egyik írásában.

Reflexek

A LARICS újabb elemzését tehát elsősorban ebben a kontextusban érdemes értelmezni. Szerzőjének felvetései ugyan kifejezhetik azt az őszinte vágyat, hogy valósuljon meg a teljes román nyelvű népesség, valamint a romániai társadalom nemzeti alapú integrációja (más szóval Moldova Romániához csatolása és a nem románok asszimilálása), de motiválhatta őket a felelősség hárításának szándéka is. Az – így vagy úgy, de továbbra is „Erdélyt akaró” – magyarok ugyanis jóval egyszerűbb választ jelentenek a romániai magyarság integrációjára vonatkozó kérdésekre – amelyek „a másik” helyett a többségi társadalom és a román állam felelősségét is firtatnák.

Pedig vannak, akik ezektől a kérdésektől nem félnek annyira. A már hivatkozott Lucian Boia és mások mellett nemrég Sabina Fati is foglalkozott a romániai magyarok „hazájának” kérdésével. A LARICS elemzőjének válasza, amely lényegében Budapest és az erdélyi magyar vezetők érdekeire vezeti vissza az erdélyi magyarok romániai beilleszkedési zavarait, azonban kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy 1918 előtt a magyar nacionalisták értékelték az erdélyi román törekvéseket, szinte minden mögött a dákoromán eszmét és Bukarest – egyébként kétségkívül létező – irredentizmusát sejtve. Az ilyen reflexszerű és nem túl eredeti válaszok helyett azonban talán érdemes lenne végre – mégpedig önámítás nélkül – megvizsgálni, hogy a mindenkori román elitek tulajdonképpen mit is kínáltak 1918. december elseje után az erdélyi magyaroknak? És mit tettek meg ténylegesen is annak érdekében, hogy a Romániához került magyarok is otthonosan érezzék magukat az új politikai keretek között?

 

Forrás: ludovika.hu

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog