Természetesen nem mindegy, hogy mi kerül az asztalra. Az sem mindegy, hogyan van megterítve az asztal. Sőt: az is számít, milyen az asztal.

Az emberséghez hozzá tartozik, hogy táplálkozásunk nem azonos az etetéssel. Nem egyszerűen az önfenntartásnak, a fizikai életben maradásnak a feltétele. Annál sokkal több.

Érdekes kultúrtörténeti tény, hogy a régi szerzetesházaknak, apátságoknak két nagyon fontos helye volt és van ma is: az egyik az oratórium – az imádságnak a helye, a másik pedig a refektórium – az étkezésnek a helye. Arra is odafigyeltek, hogy a templommal lehetőleg párhuzamosan helyezkedjen el az étkezés helye. Szorosan egybefonódik a kettő, miként a test és a lélek. Az, ami a templomban történik, nem csupán imádság, hanem jelképes étkezés is: az Úr szent vacsorája. Szent az oltár kenyere és bora. Ami az étkezés terében történik, nem pusztán táplálkozás: szakrális jellege van.

Egy ünnepi étkezésnek rítusa van, szabályai vannak. Nemcsak az ültetés rendjében, hanem az ételek sorrendjében. Amint annak is, ami az imádság helyén történik, megvan az ősi hagyománya, rituáléja.

A közösség vállalásának és megerősítésének helye és alkalma a közös asztal. Ugyanazt esszük. Ugyanolyan sorrendben. Sőt – a közösség megfoghatatlan, mégis valós módon kiszélesedik: nem csak mi vagyunk együtt, akik most körülüljük ugyanazt az asztalt. Együtt vagyunk azokkal is, akik előttünk jártak, s már nem lehetnek velünk. Ne diplomáciai, hivatalos étkezésekre gondoljunk, hanem igazi, ünnepi családi összejövetelekre. Olyan alkalmakra, amikor itt is, ott is elhangzik: Ez ugyanolyan, mint ahogyan a nagyanyánk készítette… Vagy a nagy életfordulók – születés, esküvő, halál – alkalmából egybegyűlt családtagok, ismerősök követik a szokást: a szüleink, a nagyszüleink ezt így rendezték…

A templomi együttlétnek, a templomi szimbolikus étkezésnek, asztalközösségnek is megvan a maga évszázadokra, sőt évezredekre visszanyúló hagyománya és rendje. Az egyiptomi fogságból szabaduló zsidóság évről évre megemlékezik a szabadulásról, amikor a pászkaünnep vacsoráját fogyasztják. Az ünnepi vacsora rendje nem kötöttség, hanem figyelmeztetés és az ősökre való emlékezés. Ennek folytatása a kereszténységben, függetlenül a különböző hagyományú egyházaktól, a jézusi igék megismétlése. A kenyérre: Ez az én testem! A borra: Ez az én vérem! És: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!

Jaj annak a családnak, annak a népnek, amelynek nincs közös asztala, közös ünnepe, amely egybefogná a múltat és a jelent!

A katolikus egyház időről időre világméretű asztalközösségben emlékezik és jeleníti meg azt a bizonyos utolsó vacsorát, amelyen Jézus a tanítványokkal, az apostolokkal együtt volt, és halála előtt mintegy tesztimóniumot, örökséget hagyott az őt követőkre: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Egybegyűlnek a Krisztusban hívők a világ minden részéről, hogy kifejezzék közös hitüket, közös elkötelezettségüket. Azt a közös hitet és elkötelezettséget, amely kétezer év óta jelen van a világban. S bár történelmi bűnök, szakadások miatt ez az asztalközösség még nem teljes, vágyakozunk mindannyian, akik Krisztus tanítványai szeretnénk lenni, hogy együtt lehessünk már itt, a földi létezésben Krisztus asztalánál.

Eucharisztia: hálaadás, köszönet. A hívő közösség köszönetet mond az Istennek azért a Jézusért, aki testvérünkké lett, és testét és vérét adja az oltár kenyerében és borában. Hálaadás és köszönet, hogy vándorlásunk társa lett.

Asztal és közösség: minden ember számára életbevágóan fontos. Úgy kellett nekem ez a találkozás, mint egy falat kenyér! – hallottam valakitől. Igen, az asztalközösség megvallása annak, hogy közünk van egymáshoz. Hogy vállaljuk egymást. Hogy közös hagyományaink vannak. Azt is mondhatnánk: nem vagyunk egyedül. Hogy nem vagyunk gyökértelenek. Hogy közösen, együtt, ugyanabból táplálkozva képesek vagyunk arra, hogy emberpróbáló időkben is helyt tudjunk állni. Nem vagyunk idegenek egymás számára. Kenyérré, éltetővé tudunk válni egymás számára. Így tudunk megmaradni. Így tudunk majd élni.

Forrás: orszagut.com