- egy székely betűs, magyar nyelvű hun felirat –

A jelvény leírása

Fekete And­rástól kaptam 1997 táján egy ismeretlen lelőhelyről - de feltehetően Magyarországról - származó hun bronzjelvényt.

Az öntött, s hátul egyetlen elrozsdásodott vascsapot befoglaló, kárpát-medencei bronzdíszt öt ne­­ves régésznek mutattam meg. Bakay Kornél, Vékony Gábor és Erdélyi István szerint ez egy hun (hun kori) fi­bu­la (amelynek az alakja sajátos); Bálint Csanád és Hadháziné Vaday Andrea az avar kor előtti tech­no­­lógia alapján III-V. századi lószerszámdísznek határozta meg (amelynek nincs pontos formai meg­­felelője). Valamennyien egyetértettek abban, hogy a tárgy és mélyített felirata egyidős és ere­de­­ti. A szíves segítségüket ezúton is köszönöm.

A vascsap – amelyből csak egy 2 mm-es csonk maradt meg - a legalsó „s” jel mögött van, ebből következően talán fejjel lefelé lóghatott, s csak te­­metéskor fordíthatták az ábrán látható helyzetbe (a tükörképszerű hun-magyar túlvilág-el­kép­ze­lés­nek megfelelően).

Ezen a hun jelvényen egy hárombetűs felirat alatt még egy jelkép is szerepel, amely szintén rovásjelekből („s” betűkből) áll. Bár az ilyen rövid fel­ira­­tok szinte a világ bármely nyelvén megfejthetők, esetünkben a székelyek hun ere­­dethagyománya, a székely jelformák és a feliratokat kísérő ábrázolásoknak a szö­­veg értelmével egyező mitológiai vonatkozásai megbízható segítséget jelen­te­nek.

A fibula alján a hegyet ábrázoló székely „s” (sarok) rovásjel négy, egymás fölé he­­lyezett példánya: a hegyek hegyének, a legnagyobb hegynek a szimbóluma lát­ha­­tó. A hunok szokás szerint így jelölték az északi sarkot, a Föld - vallásos tisz­te­let­­ben részesített és megszemélyesített - forgástengelyét. Többnyire csupán három ha­lom szerepel a hasonló hun ábrázolásokon: ezek a magyar címer hármas hal­­má­nak előképei.

A felirat olvasata

Felül három elolvasható rovásbetű van. Alattuk és felettük vízszintes vonal hú­zó­dik, egy képzeletbeli rováspálca széleire utalva, esetleg csak a rovásbetűket el­ha­tá­ro­lan­dó.

Türk feliratra nem gondolhatunk, mert a középső jel nem szerepel a türk írás­ban. Mind­három megtalálható ugyanakkor a germán jelek között. Az első kettő a Kö­­zép-Európában a III. századtól a VIII. századig használt korábbi, vagy kö­zön­sé­ges rú­na­írásban „i” és „ng” hangértékű, a harmadik azonban csak a VIII. századot kö­­ve­tően bukkan fel Svédországban, ahol a „p”, „b”, vagy „mb” jelölésére szol­gált. Kér­dés, van-e okunk összeolvasni ezeket a germán hangokat s az milyen ér­tel­met adhat?

Mindhárom betű szerepel a görög ábécében is. Priszkosz szerint a hunok ismer­ték a görög nyelvet. Ebből az is következhet - és ezt néhány, a feltételezések szerint görög betűs hun felirat is megerősíteni látszik - hogy a hunok (a párthu­sok­hoz hasonlóan) ismerték és használták a görög írást. A fibula rövid feliratát gö­rö­gül ol­vasva az iak hangalak adódik, aminek azonban nem találom az értelmét.

Egy értelmetlen szó kedvéért pedig mégsem érdemes fel­té­te­lez­ni, hogy e fibulán a hunok görög jeleket használó írásáról lenne szó. A görög írást a hunok elsősorban a diplomáciában használhatták s csak másodsorban az ék­sze­­reiken. A hun ékszeren alkalmazott görög írásra az egyetlen ma ismert példa a Szent Ko­ro­na - de ez egy „diplomáciai jelentőségű” ékszer, ahol a görög betűk használata indokoltabb lehet.

A fibula betűit a székely ábécé segítségével, jobbról balra olvasva sem jutottam ér­telmes szöveghez. Mivel nem rováspálcáról van szó, amelyen a jobbról kezdett ol­­vasás indokolt, ezért - a sopronkőhidai avarhun sótartó példája alapján - meg­pró­bál­­tam balról jobbra haladva értelmezni a jeleket.

1. ábra. A hun fibula első (bal oldali) jelének párhuzamai

Balról első a székely rovásírás „sz” jele (1. ábra). A ma használatos függőleges vo­nalhoz képest ez a bronzba vágott hun jel kissé balra dől. Hasonlóan a Kapossi Sá­muel 1700 körüli, Bél Mátyás 1718-ból származó és Oertelius 1746 előtti be­tű­so­rában, valamint a nagybányai református egyház anyakönyvébe 1820 körül be­jegy­zett székely ábécében látható „sz” betűkhöz.

A székely „sz” jellel azonos a türk „sz” is, míg egyes kisázsiai (lüdiai és likiai) írá­sokban egy függőleges hullámvonal az „sz” jele (Meriggi/1976/311). Ez meg­le­pő­en megegyezik Bél és Kapossi fenti „sz” jelének hullámvonalával s újra felhívja a figyelmet Oertelius székely betűsorának balra dőlt, kacskaringó alakú „sz” jelére is. A függőleges hullámvonal Kájoni „ü” (ügy „folyó”) jelére emlékeztet, amely­hez hasonló egy XV. századi ezüstcsésze Tejút-ábrázolásán[1] is megjelenik, de ott az „ak” (Ókeánosz, patak - pat(er) Óg) jele is lehet.

Ezek a változatok a mitológia segítségével könnyen értelmezhetők. Korábban a füg­­gőleges székely „sz” betű formáját az eget tartó fa alakjából, hangalakját a „szár/szál” szavakból vezettük le (Varga/1993/72).

Ez az égig érő fa a finnugor mitológiában a Tejúttal azonos - amelyet folyóként: hul­­lámvonallal, vagy kacskaringóval (az égig csapó hullámtaraj jelével) is áb­rá­zol­ha­­tunk. Azaz e jelváltozatok csak betűként értelmezve ellentmondásosak; ha hie­rog­­lifáknak tekintjük őket, akkor egybehangzóan a Tejútra mutatnak. Számunkra most csak az a fontos mindezekből, hogy a kissé balra dőlt „sz” nem rend­­­kívüli különlegesség, a Tejutat ábrázoló jelek hagyományához hozzátartozik.

Ezért használják másutt Oertelius „sz” betűjének kampós formáját inkább a „j” (jó „folyó”) jelölésére a székelyek (vö: 4., 11., 15., 17., 26., 36. ábra!).

2. ábra. A hun fibula második (középső) jelének párhuzamai

A fibula középső jele (2. ábra) a székely „a” (anya, Anat, Enéh) rovásbetűvel azonos, amely­­nek nincs pontos megfelelője a türk ábécében [2]  Szekeres István felismerése szerint ez a székely jel a sumér „nő”, kínai „nő, asszony, anya” fogalomjelekkel, az ótürk „k” (kadin „asszony”), a tükörképszerű germán „w” (weib „asszony”) je­lek­kel rokonítható (Szekeres/1993/87). A görög „a” (alfa), valamint némely kisázsiai (ká­riai, lüdiai és likiai) ábécé „a” betűje (Meriggi/1976/311) is hasonlít a fibula kö­zép­ső jeléhez. A föníciai írás az „‘” (alef „ökör”), „b” (béth „ház”), „d” (dáleth „aj­tó) és „r” (rés „fej”) hangokat is hasonló jelformákkal jelöli (Kéki/ 1971/82).

3. ábra. A hun fibula harmadik (jobb oldali) betűjének párhuzamai

A harmadik (jobb oldali), az alakja miatt kétfogú fésűnek nevezhető hun jel már nehezebben azo­nosítható, bár ugyanilyen „ö/ő” jel ismert az 1501-bôl származó csík­szent­már­to­ni feliratból (3. ábra), valamint egy kurzívabb változat szerepel a Bél Mátyás (1718), Szentkirályi Sámuel (1730) és a nagybányai református egyház (1820) által fel­jegyzett betűsorokban is. Az „ö/ő” hangok jelölése azonban a különböző székely írás­emlékekben korántsem egységes, 5-6 teljesen eltérő alakváltozat is is­mert. Ká­jo­ni „ö” betűje például Marsigli rovásnaptárában és a Nikolsburgi ábé­cé­ben is „ü” han­got jelöl.

Ezek a jelenségek összhangban vannak azzal, hogy maga az „ö/ő” hang is vi­szony­­lag későn alakulhatott ki a magyar nyelvben. Például a latin-magyar betűs ira­­tokban még néhány évszázaddal ezelőtt is Körmend nevét időnként Kür­mend­nek írták. Aligha lehetünk tehát bizonyosak abban, hogy ez a rovásjel a hun kor­ban is az „ö” hangot jelölte.

A harmadik jel esetében a hangalak és a jelnév tisztázása végett a formai pár­hu­za­­mokhoz kell fordulnunk. Ilyenek az orchoni türk „k”; a germán „b” bjarkan „nyirfa” rúna; a kínai fou „big mound, earthen hill”; sőt a föníciai „‘” (alef „ökör”) és a latin „k” is (3. ábra).

Kétfogú fésűre hasonlít az „ö/ü” előtt és után írható orchoni türk „k” (azaz az ök, ük, kö, kü szótagcsoport) jele. E szótagcsoportot a jenyiszeji türk írásban az élé­re ál­lí­tott két hegy rajza jelöli - s ez a képszerűbb grafikai változat hozzá­se­gít­het min­ket a fenti hun jel megértéséhez. A két élére állított hegy ugyanis a szé­kely­ben az „m” (magas) jele. Az - esetenként élére állított - hegyek sora a magyar népi képjelek kö­zött és egy hun szíjvégen is az égbe vezető út, a világhegy szim­bóluma.

A fibula harmadik jele tehát valamiféle kiemelkedésre, sziklára, hegyekből álló lép­csőre, a magasba vezető útra utal.

A germán rúnaírás északi (svéd, norvég) változatában szintén található egy két­fo­gú fésű alakú „p/b/mb” (bjarkan) jel. Ennek a dán meg a korai (közönséges) jel­sor­ban ugyancsak az élére állított kétcsúcsú hegy felel meg. A jel neve Jensen szerint bjarkan. Ez a jelnév Bernáth István tájékoztatása szerint „nyírfa” jelentésű, a nyírfa pedig a sámánhitű népeknél a sámánavatás során az égbe vezető utat szimbolizálja. A nyírfát e szertartások során gyakran helyettesítik létrával, de akkor ezt a létrát is nyírfának nevezik (Diószegi/1998/46). Azaz joggal gondolunk arra, hogy e germán bjarkan is az égbe vezető út (létra, vagy lépcső) jele.

A kínai fou „nagy hegy, első hegy” egyik változata (Karlgren 1108/b jele) há­rom élére állított hegy, a 1108/c változat pedig egy háromfogú „fésű” (28. ábra).

Azaz a fentiek alapján bizonyosra vehetjük, hogy ezek az egymástól távoli jelrendszerekben előforduló jelek ugyanazt az ősvallási gondolatot fejezik ki és az égbe vezető világhegyet ábrázolják lineárisabb (kétfogú fésű alakú), vagy képszerűbb (élére állított hegyeket mutató) változatokban.

A képszerű - tehát az élükre állított és megszemélyesített hegyeket ábrázoló - je­lek neve a fenti hangalakok, jelnevek és képek alapján a kő lehetett s a finn Ukko „ük kő” istennév is összefügghet e hieroglifával. (A kő isten-jelkép, ezért - a ge­ne­ti­kus kapcsolat miatt - hasonlít az angol stone „kő” és a magyar isten szó.)

A lineáris változatot, a kétfogú „fésűt” azonban egy ökör hátgerincének és két szar­vának is értelmezhették (olyasféle megfontolással, mint ahogy a hegyeken tisz­telt Baál állított maga helyett bika alakú utódot). Így feltehetnénk a lineáris jel­vál­to­zatok esetében az ökör jelnevet is (vö.: török öküz „ökör”) - ha az ökör az „ük úr”, „ék úr” összetételből alakult ki és hegyes szarvai miatt egy (hegy)isten szim­bó­luma volt.

A fibula harmadik jele (a „kő”, „Ük kő”, „Ük úr”, vagy „ökör” hieroglifa) a hu­nok­nál talán még a „k” hangot jelölte, akár később a türköknél, vagy a latinban ma is. Később (a hun kor után?) azért változhatott meg a hangalakja „ö”-re, mert a szé­kely­ben fölös számú „k” jel volt (ma is kettő van), de „ö” betű egykor talán nem volt.

A magyar nyelv fejlődése (az „ö” hang elkülönülése) kikényszeríthette a kő (ökör) jelének „ö” betűként való alkalmazását. Ez a türk szótagcsoport-jel a ma­gyar kő, ük, ék, ökör stb. szavakkal összefüggésben alakulhatott ki.

A fibula három jelének betű szerinti olvasata eszerint szak, amely „terület, or­szág” jelentésű és az észak (éj szak „az éj birodalma”) összetételben ma is hasz­náljuk. A feliratot talán szakő (szent kő) alakban is olvashatnánk az obi-ugor san­ki „nagy isten” alapján és ez az északi sarkon elképzelt és a fibulán ábrázolt vi­lág­hegy miatt logikus is lenne.

A sza+kő „szent kő” értelmezést támogatja a rokon szakáll szó „üstökös fénycsóvája”, „bizonyos növények terméséből kiálló szálak együtt”, „tajtékpipán lévő mocsok”, „öreg ember”, „a kenyér púpja”, „a kémény párkányzata alatt lévő, ki­ug­ró téglasor” jelentésbokra, amely vagy megszemélyesítésre vagy kiemel­ke­dés­re utal. Az északi sark (a világoszlop) pedig megszemélyesített kiemelkedés. Ha­son­ló képzet tudtommal a magyarságnál a déli, nyugati, vagy keleti égtájhoz nem fű­ző­dött, ezért is lehet értelmetlen a keletszak, vagy nyugatszak összetétel, mi­köz­ben a ritkán használt „délszaki növény” kifejezés a nyelvújítás termékének tűnik.

Valószínűbb azonban az észak olvasat, amely e sza­kő és szak fejleménye. A hang­zóugratás szabályai szerint ugyanis az „é” kez­dő­han­got a szak elé olvashatjuk - az­az a hun fibulára az észak szót írták magyarul, szé­kely rovásírással.

A hárombetűs szöveg és a világoszlop alatta lévő képe szerves egységet alkot és egy­­­mást értelmezi.

Gondolatisága alapján a fibula uralkodói szimbólum is lehetne. Egyszerű ki­vi­te­le miatt azonban valószínűbb, hogy katonai rangjelzés volt. A vitéz temetésekor a fi­­bulát a korábbi lecsüngő helyzetéből felfelé fordítva helyezték a sírba, hogy a ha­lott lelkének az égbe vezető utat mutassa. E szokásról (a temetéskori megfordításról) tanúskodó sír­le­le­tek a nagy­szék­sósi hun és a felső-Tisza-vidéki honfoglaló magyar sírokból egyaránt ismertek.

Avarhun férfi arca a nagyszentmiklósi kincsről

Jegyzet:

[1] A Torontál megyei Keresztúri pusztán előkerült, ismeretlen helyen készült ezüstcsésze közepén vi­­lágosan felismerhető a Tejút és hasadéka, alul pedig az Ararát a szent folyókkal - amelyek vizü­ket a Tejútból kapják. A Tejút teljes hosszában függőleges hullámvonal alakú jelekkel van ellátva. (Fehér/1995/98 nyomán)

[2] A türk „a” betű leggyakrabban függőleges hullámvonal alakú, a mély hangrendű székely „ak” (pa­­tak) jelhez hasonlóan. E két jel talán genetikus kapcsolatban van egymással - mindegyik az „ak” szó­­tag jeléből rövidülhetett le.

Varga Géza írástörténész