erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

Kelet-Közép-Európa egy olyan világ, amelyben sehová sem menekülhetünk el a németek problémái elől

Érdemes hát eltűnődnünk a nagy szomszéd beteges moralizálásán. Már az adenaueri időkben kialakult egy olyan politikai közérzet Bonnban, amely nem merte vállalni a nacionalizmus, a nemzeti eszme bélyegét. A hadsereg akkor még ápolhatta ugyan a Wehrmacht-hagyományokat, hiszen egy szovjet támadás esetén az ország a Nyugat védbástyájának számított, de 1945 avagy a „0. óra” eltörölte az addigi nemzeti történelemkép fő történéseit s fő alakjait, mindegy, hogy a porosz nemzetállamot újjászervező reformerekről, von Steinről és von Hardenbergről, a német egyesítést 1871-ben Versailles-ban végrehajtó Otto von Bismarckról vagy a weimari köztársaságot nemzetközi síkon megtestesítő Gustav Stresemann kancellárról volt is szó.

Ami a császári és a weimari időszak történelmi és politikai hagyományaiból az adenaueri éra kezdetére megmaradt, azt a szövetségesek „Reeducation”-ja, átnevelése tudatosan szorította háttérbe. 1965-ben ugyan még elhangzott a Bundestagban egy erőtlen emlékbeszéd a birodalom alapítójáról, de a nemzeti emlékezet fokozatos elvesztése s az egyetemek és a szellemi élet szélső liberális átszíneződése a németséget megakadályozta abban, hogy az 1945-ös bukás és újrakezdés egészének erkölcsi súlyát felmérje, s ebből alakítson ki egy új, egészséges nemzettudatot. A fiatal Marx s az öreg Freud történelemfilozófiai tételei a frankfurti iskola átfogalmazásában inkább utaltak rejtett bűnökre és feltárt bűnlajstromokra, mintsem okos számvetésre. A múlttal való felemás szembenézés és a gazdasági csoda azonban egészen a nyolcvanas évekig egyfajta hasznos önbecsülést adott. (Történészek szerint az 1954-es berni győzelem volt a fordulópont a németség megítélésében: Rahn győztes gólja – ellenünk – Németországot visszalőtte Európába.)

Nem véletlen, hogy gondolkodóik megpróbálták Hitler felemelkedését külső okokra visszavezetni, s megszületett a külföld által első számúnak tekintett német történész, Friedrich Meinecke híres mondása, hogy „Németország (valójában) a nemzetiszocializmus által elfoglalt ország” volt. (A mintát Ausztria adta, amelyet a győztesek a hitleri agresszió első áldozatának kiáltottak ki.) Az Adenaer–Erhard-i „hallgatási konszenzus” jegyében a náci pártot egy diktátor és kamarillája passzív eszközeként próbálták beállítani, de Hans Mommsen marburgi professzor szerint – nagyatyja írta meg a Római Birodalom ma is közkézen forgó halhatatlan történetét – ezek apologetikus, elfogultan védekező nézetek voltak. A szövetségesek által kezdeményezett „nácitlanítás” idején ez az apologetika sokak számára volt rokonszenves, akárcsak az Amerikából importált „totalitárius diktatúra elmélete”. Nem véletlen az sem, hogy a német közvéleményben felmerült az a követelés, hogy a náci tettesek üldözése végre záruljon le. Ugyanakkor egyre erősebb lett neoliberális írástudók és zsidó szervezetek oldaláról az a követelés, hogy a német nemzet végre nézzen szembe azzal, milyen odaadással támogatta Hitler politikáját, mennyire volt maga is bűnös a vészkorszakban, azaz nem fogadta el az adenauerei korszak felmentő hallgatását.

A Holocaust című tévéfilm 1979-ben – ekkorra már felnőtt egy új, a háború utáni nemzedék – hozta meg a nagy fordulatot. A film nem várt közönségsikert aratott, de a cionista zárójelenetet kihagyták belőle, s a média teljes erővel kezdte megdolgozni a lakosság minden rétegét, hogy végre vállalja atyái és nagyatyái bűnös örökségét. A németeknek így a holokausztipar sugallta bűntudat mellett meg kellett tanulniuk, milyen nagy a különbség az adenaueri demokrácia és az új politikai osztály csendes, lopakodó diktatúrája között. 1985-ben robbant az újabb tudatbomba.

A Jelenkortörténeti Intézet akkori igazgatója, Martin Broszat a nemzetiszocializmus egyfajta historizálásáért, a történelmi folyamatokba való beépítéséért emelt szót, kihangsúlyozva a folyamatosság korszakokon átnyúló elemeit. Azonnal megtámadták, félreértették és kiátkozták. A támadást Saul Friedländer, a közismert holokauszt-szakértő történész vezette, aki a náci időszak „erkölcsi kiegyenlítésével” vádolta meg kollégáját. Egy évvel később a Meinecke székében ülő Ernst Nolte – a kor legnagyobb német történésze – is megszólalt. A múlt, amely nem akar elmúlni című értekezésében azzal érvelt, hogy az eredeti Auschwitzot jobb lenne „Gulag félsziget”-ként emlegetni, s hogy az „osztálygyilkosság priusza megelőzi a rasszista gyilkosságot”. Paradoxonjaiból kicsengett, hogy a nácizmus – az ellenforradalom forradalma – és ezzel a zsidók megsemmisítése gyakorlatilag ellenmozgalomnak tekintendő a bolsevizmussal szemben. Jürgen Habermas, a baloldali filozófia pápája és az egész frankfurti iskola hevesen tiltakozott Nolte tézisei ellen, s a náci népirtás egyedülállóságát, minden más népirtástól való különbözőségét hangsúlyozta. Noltéval együtt történész kollégáját, Andreas Hillgrubert is kiátkozták, aki Kettős bukás című köny-vében a keleti fronton folytatott háború részbeni jogossága mellett tette le voksát. A múlttal való szembenézés – mondhatni a kanosszajárásra kényszerítés – újabb fázisát hozta az amerikai Daniel Goldhagen professzor munkája, a „Hitler buzgó hóhérai”. Goldhagen a német kispolgárt éppúgy a vádlottak padjára ültette, mint a nagynémet soviniszta burzsoáziát, s beszélt a történelem által deformált torz német tudat továbbéléséről is. Érvei a fiatal korosztály körében termékeny talajra hullottak: kilépést jelentettek az apák hallgatásából. Majd fél évszázaddal a 0. óra után tehát egy új nemzedék végre magára vette a kollektív bűnösség terhét, miközben a holokausztkutatás önálló tudományággá nőtt, s központi helyet kapott a felsőoktatásban és az iskolákban. Ugyanakkor a rasszizmus és az antiszemitizmus vádja a választóitól elszakadt politikai osztály s a merkeli korszak ideológiai fegyvere lett. Légy engedékeny, különben felakaszthatod magad – szólt a diktátum. Az átlagpolgár meg most szorongva nézi, mi történt országában a német egyesítés után, s milyen jól előkészített népözön zúdul rá. Sejteni kezdi, hogy a történelem karmája elől sem ő, sem azok nem menekülhetnek el, akik szerint a legjobb idegfeszítő huzavonával kezelni a többséget égető kérdéseket mindaddig, amíg azok maguktól nem robbannak fel.

Tamás Péter

Magyar hírlap: Kollektív bűntudattal

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog