Umberto Eco keményen támadja a közösségi hálózatokat: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 


(dw.com)

Egy friss kutatás szerint, a volt kommunista országoknak alapos okuk van elutasítani azt a nyugati érvelést, mely szerint a strukturális alapokat az „európai értékek” elfogadásától kell függővé tenni.

 

Magyarország külügyminiszterének bukaresti látogatása néhány rosszmájú kommentárt szült. Állítólag „furcsa” és nyugtalanító látogatás volt, holott a valódi európai szellem alapján éppen a párbeszéd hiánya lenne negatív dolog. Macron elnök megválasztása óta egyre erősebb bennem az érzés, hogy Franciaország és Németország inkább fenyegetést, mint jó hírt látnak a volt kommunista országok együttműködésében és – Brüsszel közvetítésével – az úgynevezett illiberális mag szétbomlasztására törekedtek.

Ez a kifejezés ködös és nem annyira leíró, mint inkább polemikus jellegű. Az utóbbi két évtizedben – különben – ellentmondásos, ha nem éppenséggel egymással szögesen ellentétes értelmezéseket kapott. Dinesh D’Souza egy 90-es évek elején megjelent könyvében amiatt bírálta az amerikai egyetemeket, hogy a túlzásba vitt pozitív diszkriminációs politikák a valódi liberális értékek elvesztéséhez vezet. Tekintettel arra, hogy az akadémiai kritériumokkal szembeni teljes egyenlőség és az egyéni érdem liberális értékek, a kisebbségeknek biztosított kiváltságok – logikusan – csakis „illiberálisak” lehetnek (ld. „Illiberal Education: The Politics of Race and Sex on Campus”).

A legutóbbi értelmezés szerinti liberalizmussal szemben (amit D’Souza inkább illiberalizmusnak, az eredeti autentikusságtól való eltérésnek nevezett), egy közép-európai vezető (Orbán Viktor) egy erdélyi összejövetelen nemrég egy „illiberális” irányultság szükségességéről beszélt, a baloldali liberalizmus túlkapásaival szembeni pozitív alternatívaként. Vagyis pontosan fordítva értelmezve és a kifejezés evolúciója itt nem ért véget, hiszen a politikai ellenfelek az új illiberális koncepciót azonnal valami mélységesen negatívvá, homályossá és fenyegetővé változtatták. Orbán Viktor ellenfelei ezzel jelentős propagandisztikus győzelmet arattak, hiszen elkobozták a kifejezését és kifordították, mint egy kesztyűt.

Következésképpen nem túlzás azt kérnünk az „illiberális” kifejezés használóitól, hogy határozzák azt meg. Előzetesen pedig rögzítenünk kell néhány viszonyítási pontot. Míg a liberalizmus a XVIII. század elején végrehajtotta a születéssel keletkező kiváltság trónfosztását, az egyén érdemét vezetve be, a politikai korrektség (az amerikai liberalizmus) szembe megy ezzel, viszonylagossá téve az érdemet. Ami bennünket illet, D’Souza véleményét osztjuk, mely szerint a nyugati demokráciát egy erős relativista áramlat ássa alá belülről, mely egyszerűen elárulja a felvilágosodás korának hagyományát.

De az európai polémiához visszatérve megfigyelhetjük, hogy a szavak mögött kézzel fogható aspektusok is vannak. Például a „liberális vs. illiberális” témában zajló vita nem leplezheti el teljesen a mögötte zajló elkeseredett gazdasági versengést. A Thomas Piketty közgazdász által vezetett EHESS-re nemrég beadott doktori disszertációjában a fiatal Filip Novokmet kutató a közép-európai országok gazdaságát tanulmányozva megállapította, hogy az ott befektetett tőke jövedelmének jelentős része külföldre áramlik. De ennél is érdekesebb, hogy a Nyugat-Európába (ahol a tőke tulajdonosai vannak) irányuló áramlatok jelentősebbek, mint a strukturális alapokból érkező európai pénzek. Míg Lengyelországból a GDP 4,7 százalékának megfelelő összeg távozott 2010 és 2016 között, ugyanebben az időszakban a beérkezett nettó bevétel (a strukturális alapok és a saját hozzájárulások különbsége) csak a GDP 2,7 százalékát tette ki. Magyarország esetében a különbség még jelentősebb, 7,2 százalék távozott és csak 4 százalék érkezett. A tanulmány Csehországra és Szlovákiára is kiterjed, de nem foglalja magába Romániát, vagy Bulgáriát.

A Filip Novokmet kutatásának eredményeit a Le Monde-on fenntartott blogjában közlő Thomas Piketty nem hagyja figyelmen kívül, hogy a nyugati tőke hatása sokkal összetettebb volt és nem lehet azt szigorúan könyvelési szemléletre szűkíteni. A német, vagy francia tőke nemcsak a javak előállításának növeléséhez járult hozzá, de a versenyképesség növekedését, valamint az emberi tőke fejlődését is magával hozta.

Ezek mind igazak, de ha a fenti statisztika helyes, akkor ez mégiscsak azt jelenti, hogy a volt kommunista országoknak alapos okuk van elutasítani azt a nyugati érvelést, mely szerint a strukturális alapokat az „európai értékek” elfogadásától kell függővé tenni. Mert ebből az derül ki, hogy ezeket a pénzeket a nyereség fedezi. A lengyelek és a magyarok már sokszor elmondták, de legutóbb Teodor Meleşcanu külügyminiszter is megtette. Bár a román gazdaságról nem rendelkezünk semmilyen hasonló statisztikával, feltételezhető, hogy itt is ugyanez a helyzet. Sőt, két okból is joggal hihetjük, hogy sokkal nagyobb a be- és kiáramlás közötti különbség: miközben a külföldi tőke GDP-arányos hatása magasabb, mint Lengyelországban, a strukturális alapok formájában érkező bevétel sokkal kisebb. Igaz, hogy ez a román adminisztráció miatt van így, de ez más kérdés. Következésképpen természetes dolog, hogy a bukaresti kormány a lengyelek és a magyarok álláspontjához csatlakozott.

Ezzel szemben természetellenes az USR (Mentsétek meg Romániát Szövetség – E-RS) reakciója, mely azonnal és éles hangon a külügyminiszter lemondását követelte. Ahelyett, hogy a brüsszeli Bizottság „csendőrének” ellenszenves szerepét játszanák el, az USR-seknek inkább ebbe a vitába kellene bekapcsolódniuk és pontos adatokkal kellene rámutatniuk arra, miben tévednek a lengyelek és a magyarok. Ez minden tábornak sokkal hasznosabb lenne.

Szijjártó Péter hétfői látogatására visszatérve, természetes módon felmerült a feltételezés, hogy a két diplomata kitért a brüsszeli Bizottsággal fennálló kapcsolat forró kérdésére és Lengyelország, valamint a Szerződés 7. cikkelyének ügyét is megvitatta. Hivatalosan főleg „energetikai együttműködésről” volt szó, amiről a magyar hivatalos kiadvány, a Hirado.hu több, amúgy hasznos részlettel is szolgál, de jelenleg az EU-n belüli kapcsolatok kérdése a fő kérdés. Ebben a kontextusban senki sem Európa-ellenes, ellenkezőleg, de a Kelet és a Nyugat már eltérő szemléletekkel rendelkezik, melyeket jó lenne szervezett keretek között nyíltan megvitatni. Végül azt mondanánk még, hogy a magyarországi diplomata látogatására gyanakvóan tekinteni valójában az európai szellemmel ellentétes viselkedés, melynek inkább az összes érintett közötti nyílt párbeszédet kellene kiváltságosan kezelnie.

Horaţiu Pepine

eurocom.wordpress.com/dw.com:  Pe marginea vizitei lui Péter Szijjártó sau despre sensurile iliberalismului