A nagyvilág pénzei 
Loading

Ellentmondásosságára jellemző, hogy bárminemű kártéteménye is van éppen soron (legutóbb a világon végigseprő, máig sem lezárt pénzügyi válság), az nem akadályozza meg a pénzzel zsonglőrködő hatalmasságokat, hogy újabb csapdákat állítsanak. Rendre tapasztaljuk azt is, hogy az ilyen kártétemények nagyon ritkán vonnak maguk után személyi konzekvenciákat.

 

Érdemes tehát a pénz szerepét történelmi nézőpontból vizsgálni, természetesen nem a teljesség igényével, de teret adva a lényegnek. Könnyen felfogható, hogy az emberi közösségek korai története egyre tömegesebb méretekben igényelte a tevékenységek és termékek cseréjét. Kézenfekvő volt a megoldás, hogy a cserékbe olyan közvetítő eszközt iktassanak közbe, amit a csereberében résztvevők mindegyike elfogad, aminek az értéke jól meghatározható, könnyen osztható, nem romlik stb. Lépésről lépésre jutottak el végül az ezüsthöz és az aranyhoz.

Időközben a különböző közösségek érdekkonfliktusokba is keveredtek, amelyek rendezésére kitermelődtek vezető rétegek, beleértve az uralkodókat is, akik a korábban szerény „közvetítő termékben” a hatalmi eszközt is felfedezték – hiszen a pénzért minden kapható, tehát ha van, akkor minden elérhető a segítségével. Hatalmi eszközként azonnal saját igényeik szerint kezdték rendezni a pénzzel kapcsolatos körülményrendszert, és ebből a rendezésből másokat kitiltottak.

Mondhatjuk azt, hogy az uralkodók pénzforgalmi monopóliumot vezettek be. A monopóliumba beletartozott, hogy az arany- és ezüstbányák termékeiket csak a hatalom által felhatalmazott pénzverőknek adhatták el, rögzített árakon. Mondani is felesleges, hogy a hatalom tartotta a markát. A leadott pénzalapanyagból több érmét lehetett verni, mint amit a szállító kapott. Közte volt a király haszna, a regálé, ami a hatalom fenntartását szolgálta, hasonlóan más bevételekhez.

A hatalomnak akkor is volt bőven dolga a pénzforgalom szabályozásával, amikor egyes magán pénzforgalmazók túlzottan elpimaszodtak, és a kelleténél több pénzhelyettesítőt (gyakorlatban aranyhelyettesítő bankót) dobtak forgalomba, és a rendszer összeomlott, mert a bankóért cserébe aranyat ígérők nem tudtak helytállni. A hatalom durván közbelépett, és csak egy intézetnek hagyta meg a jogot, hogy bankókat bocsásson ki (jegybank). Időnként maguk az uralkodók nyúltak a pénzrontás eszközéhez, csökkentették a pénz nemesfémtartalmát, maguk is bocsátottak ki fedezet nélküli bankókat (államjegyeket) stb. A történelem általában azokról az uralkodókról beszél elismeréssel, akik uralkodása alatt a pénzforgalmi monopólium egyaránt szolgálta a hatalom érdekeit és a közjót.

A mohácsi csatavesztés előtti időket éppen az jellemezte, hogy a magánérdekek szembementek a hatalom érdekeivel, és az államkassza kiürült. Szinte adódik a hatalom természetéből, hogy a hatalmi szempontból szükségessé vált a monopolizált bankókibocsátó is. Az így létrejött jegybankok az uralkodók igényeit szolgálták ki. Angliában a Bank of England úgy jött létre, hogy a bank részvényesei finanszírozták a királyi hajóhad felállítását, ezért cserébe megkapták a bankóprés jogát és azt is, hogy az állam számláit ott fogják vezetni.

Jól tetten érhető az a máig nem múló, noha erősen lazuló szimbiózis, ami a hatalom és a pénz urai között érzékelhető. Voltak azonban olyan kísérletek is, amelyek éppen ennek a hatalomnak a megtöréséről szóltak. Bonaparte Napóleon éppen azért alapította meg, még konzulként, a Banque de France-t, hogy ingyen jusson pénzhez hadakozásai­hoz ahelyett, hogy a piacon már rég megtelepedett pénzhadurak pénzét kérte volna kölcsön zsíros kamatokért. Bukásában vélhetően szerepet játszott az is, hogy fityiszt mert mutatni az addigra már jócskán a politikai hatalom fölé terebélyesedő, nemzetközivé vált pénzhatalomnak. De rendelkezünk hazai esettel is. A bécsi telephelyű pénzhadurak elől menekült pénzügyminiszterként Kossuth is, amikor önálló bankjegykibocsátásba kezdett, és ezzel komoly hadsereget tudott csaknem másfél évig finanszírozni. Tőlük pénzt még hatalmas kamatért sem kaphatott volna. (Az sem véletlen, hogy ezt követően a teljes politikai hatalom is az ő kezébe került.)

Az emberiség történetében az első világháború is a pénz és a hatalom nemzetközi szimbiózisának újabb pénzforgalmi monopóliuma kiterjesztéséről szólt, amihez a világégés csak véres díszletül szolgált. Akkor fordult elő először, hogy a pénzuralom formálisan is lerázta a politikai uralmat, noha a szimbiózis látszatát a mai napig fenntartja. Az Egyesült Államokban azok a kísérletek, amelyeket azért tettek, hogy az állam ellenőrzése alá kerüljön a pénzforgalom, rendre elbuktak, és „fatális” véletlenként elnökgyilkosságokkal jártak. Lincoln négyszázmillió állami dollárt nyomtatott, majd golyót kapott, Kennedy pedig éppen felhatalmazta az államkincstárat, hogy színezüst ellenében forgalomképes bankjegyeket adjon ki. Még néhány hónapig élt.

Pénzforgalmimonopólium-törést hajtott végre a Harmadik Birodalom és a szovjethatalom is, nemzeti pénzforgalmát elzárva a nemzetközi pénzhadurak elől. Semmi kétség, mindkettő időlegesen és viharos gyorsasággal erős világhatalommá vált, de abban sem kell kételkednünk, hogy éppen ez okozta bukásukat is. Ma ott tartunk, hogy a pénzhatalomnak már nincs is nagy szüksége a politikai hatalomra, attól nem függ, hanem inkább annak diktál, politikákat rendel immár nemzetközi szinten. Valós szándékairól azonban titkolózik.

Ennek épületes példáját láttuk, amikor az Egyesült Államok kongresszusában képviselők és szenátorok érdeklődtek a Szövetségi Tartalékrendszerként elhíresült magánbank-konglomerátum (Federal Reserve System) vezetőinél, hogy a válság kapcsán mennyi pénzt (több ezer milliárd dollárról van szó) és milyen célból kölcsönöztek külföldi egységeknek, amelyekhez az Egyesült Államoknak vajmi kevés köze van. A választ a kérdezettek megtagadták, banktitokra hivatkoztak és arra, hogy őket erre a titkolózásra a törvény hatalmazta fel. Időközben a folyamat kiteljesedéséhez aktívan falazó politikusok is iszonyú nyomás alá kerültek.

Ezt éljük manapság. A nemzetállamok egy része és mára Amerika nagyközönsége is egyre kevésbé tűri, hogy a pénzhatalom a hasznot privatizálja, de a költségeket rendre a nemzetállamok cipőjébe pakolja. Nehéz, ha nem lehetetlen megjósolni, hogy ebből mi lesz.
De izgatottan várjuk.

 Boros Imre 

 

Magyar Hírlap