Loading

Miért sokkolhatta a fél nyugati világot egy kanadai pszichológussal készített tévébeszélgetés a férfi-női egyenjogúságról? Talán azért, mert Jordan B. Peterson igen szemléletesen mutatott rá a gendermarxizmus álságos érvelésére, és leplezte le a posztmodern feminizmus kettős mércéjét. S hogy miről esett még szó a műsorban? Bemutatjuk a közérdeklődésre számot tartó vita legérdekesebb fordulatait.

 

Három nap alatt több mint kétmillió kattintás érkezett egy pszichológussal készült interjúra a YouTube-on. Egy beszélgetésre, amiben Cathy Newman, a Channel 4 riporternője mindent elkövetett azért, hogy sarokba szorítsa Jordan B. Petersont, a férfi és női fizetések közötti különbségek, a patriarchátus és a posztmodernség kérdéskörében.

Azonban a klasszikus liberális alapokon álló, a politikai korrektség dogmáival és a szabad szólás korlátaival szembeszálló kanadai professzor gondolatait hallva

a feminista és neomarxista érvekkel operáló műsorvezető teljesen összeomlott.

Cathy Newman az egész interjú során neomarxista alapon érvelt, miszerint a férfiak és nők osztálya harcban áll egymással. Nem hallgatta meg és sokszor szándékosan félreértette Peterson szavait. A riporternő egy teljesen védhetetlen elképzelésre épített, a kudarc után pedig eljátszotta az áldozatot. Alább elolvashatják, mi történt.

Mi kell a nőnek?

Nem zavarja, hogy a hallgatósága nagyrészt férfiakból áll? Nem tartja ezt kicsit megosztónak?” – indított kemény osztályharcos kérdésekkel Newman. „Nem, mert az előadásaim YouTube-n érhetőek el, a portál látogatóinak pedig 80%-a férfi” – mondta Peterson. Ezt követően kifejtette, hogy a férfiasság válságáról szóló üzenete a nőknek sem közömbös, hiszen a hölgyek szívük mélyén nem egy gyerekes felnőttre, hanem egy kompetens és erős férfira vágynak. Véleménye szerint meghatározó kisebbségük azért nem választ kompetens partnert, mert egy erős férfin nem tudna uralkodni. 

A riporternő ebben általánosítást vélt felfedezni, és megkérdezte: „Mi a gond azzal, ha ezek a nők olyan társat akarnak, akin uralkodhatnak?” A dominancia egy darabig működhet, de ez hosszú távon nem jó megoldás, mert boldogtalanságot eredményez. Minden hosszú távú kapcsolat kölcsönösséget feltételez –  mutatott rá Peterson. 

Miért keresnek többet a férfiak?

A posztmodern neomarxista narratíva, miszerint a nyugati kultúra egy elnyomó kultúra, amit a fehér férfiak azért hoztak létre, hogy uralkodjanak a nőkön és a kisebbségeken, hazugság  idézte Petersont a riporternő.

Ezt követően egész pályás támadásba lendült. Elmondta, hogy a férfiak és nők keresete közötti különbség 9%-os Nagy-Britanniában, ráadásul a száz legnagyobb brit cég közül csak hétnek az élén találunk nőt. Szerinte ez bizonyíték arra, hogy sok nő mégis elnyomásban él. Peterson megmutatta, hogy ez a különbség csak akkor jön ki, ha csak egy szempontot veszünk figyelembe a vizsgálatnál. A nemi hovatartozás csupán az egyik oka a fizetésben fennálló különbségeknek, ezen kívül még tizenhét másik okot is figyelembe kell venni. 

„Miért kellene ebbe a nőknek belenyugodni?” – kérdezte Newman, majd úgy fordította le magának a professzor válaszát, hogy a pszichológus szerint nem számít, ha a nők nem kerülnek a legmagasabb pozíciókba. „Nem ezt mondom. Azt mondom, hogy ennek számos oka van” – ismételte a professzor.

Ezt követően a riporternő azt kérdezte, hogy: „Ugye egyetért velem abban, hogy ez nem fair?” „Nem feltétlenül” – hangzott Peterson válasza.

Ha a férfiak és nők szabad döntését tiszteletben tartjuk, akkor sosem jutunk el az egyenlő bérekig.

Erre példaként hozta fel a skandináv társadalmakat, ugyanis ezekben az országokban fektetik a legnagyobb hangsúlyt az egyenlőség megvalósítására. Ennek ellenére a munkaerőpiacon a női és férfi ápolók aránya 20:1-hez, ezzel szemben a férfi és női mérnökök aránya éppen a fordítottja.

Eltérő személyiségjegyek a totális háborúban

A pszichológus okfejtése szerint az eltérő fizetések okát inkább a „kellemes” és „kellemetlen” személyiségjegyek magyarázzák. A kellemes emberek udvariasak és együttérzőek, és kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, mint a „kevésbé kellemes” emberek. A nő pedig általában határozottan kellemesebb jelenség, mint a férfi. 

Newman előbb sérelmezte, hogy a professzor használta a „tipikus nő” kifejezést, aztán sejtelmesen kijelentette: „Minden nő különbözik”. Ezt követően tovább ütötte a vasat: „Akkor a társadalmi nemek egyenlősége Ön szerint mítosz, ami sosem valósul meg?”

Ez attól függ, hogy mit értünk egyenlőség alatt. Úgy gondolom, hogy a nyugati kultúrában alapvetően igazságosan bánnak az emberekkel” – felelte Peterson.

Ezt nem gondolhatja komolyan” – tiltakozott Newman, és ismét feltette a „gender gap” lemezt, amin az első szám „a száz cégből miért csak hetet vezetnek nők” címet viselte. A férfiak egy szűk csoportja képes arra, hogy teljesen feláldozza az életét egy sikeres karrier oltárán. Ezek általában nagyon intelligens, céltudatos és egészséges férfiak, akik akár hetente 70-80 órát is dolgoznak azért, hogy a csúcsra jussanak. A magas pozíciókért pedig totális háború zajlik, mert a versenytársak nem adják könnyen a bőrüket a piacon – fejtegette tovább az eltérések okait a professzor. 

Ki diktál a piacon?

Szóval azt mondja, hogy a nők túl érzékenyek ehhez. Nem gondolja azt, hogy a nők előtt akadályok állnak?” – kérdezte Newman. „Éppen úgy, ahogy a férfiak előtt” – szúrt oda Peterson. 

A műsorvezető úgy értelmezte a professzor szavait, hogy szerinte a patriarchátus rendben van, a nők pedig egyenlő esélyek esetén sem érhetik el azt, amit a férfiak. Ezt követően a professzor egy szerzetes türelmével próbálta megértetni, hogy miért nem ezt mondta; aztán az egyébként sikeres riporternő kellemetlen személyiségjegyein keresztül mutatta be érvelésének megalapozottságát. Newman ebből helyesen arra következtetett, hogy a professzor szerint

a nőknek „férfiassá” kell válniuk, ha komoly karriert akarnak.

Peterson hozzátette, hogy, ha férfiakkal versenyzel, valóban nem árt, ha rendelkezel férfias jellemvonásokkal. 

Erre a riporternő bedobtott egy radikális feminista ötletet, miszerint, ha a férfi főnökök adaptálnának néhány nőies jellemvonást, akkor a nőknek nem kellene annyit harcolni. Egyébként is, véleménye szerint még mindig a férfiak diktálják azokat a feltételeket, amelyek alapján a nőknek versenyeznie kell. 

Ez nem igaz, mert a piac diktálja a feltételeket, ahol a nők hozzák a fogyasztói döntések 80%-át​ – zárta rövidre a kérdést Peterson. 

Így fogta meg a pszichológus a riporternőt 

Érezhetően elakadt az offenzíva, ezért Newman, vélhetőleg egy kattintós cím reményében, megpróbálta Peterson szájába adni, hogy „a nők nem elég intelligensek ahhoz, hogy komoly cégeket vezessenek”. De ez sem jött össze. Szemmel láthatóan itt már teljesen összezavarodott. Talán számára is világossá vált, hogy vagy rosszul játssza az ördög ügyvédjét, vagy nem igazán érti azt az ideológiát, ami alapján érvel. 

Mindezek után feltette az este legérdekesebb kérdését: 

„Miért erősebb az ön szólásszabadsághoz való joga egy transgender személy jogánál arra, hogy ne sérthessék meg?”

A professzor így válaszolt a kérdésre: „Ahhoz, hogy helyesen gondolkodjunk, meg kell kockáztatnunk a kellemetlen kérdéseket. Nézze meg a köztünk zajló beszélgetést, Ön biztosan azt kockáztatja, hogy megsértsen engem, azért, mert az igazságot keresi. Önnek miért van erre joga? Ez elég kellemetlen, de azt teszi, amit tennie kell. Csípkelődik egy kicsit, azért, hogy megértse mi a fene történik itt. De egészen biztosan azt kockáztatja, hogy megsért engem, miközben a szólásszabadságát gyakorolja. És ez rendben van”. 

A riporternő egy darabig kereste a szavakat, aztán néhány másodperces kínos csendre kényszerült. „Most megfogtam” – szúrta közbe Peterson. „Igen, megfogott. Most megfogott”– ismerte el mosolyogva a hölgy. 

Mi a közös egy tömeggyilkos kommunistában és egy transgender aktivistában?

Peterson azzal vált a kultúrharc új sztárjává, hogy nem volt hajlandó a transgender diákokat az általuk preferált gendersemleges személyes névmáson szólítani. Az interjú utolsó szakaszában a professzor világossá tette, hogy akkor sem engedi, hogy a radikális baloldaliak kisajátítsák a nyelvhasználat területet, ha törvényben kötelezik erre. Egy percig sem tagadta, hogy az egyetemi szférában működő radikális baloldali ideológusokat valóban a kommunista Mao Ce-tunghoz hasonlította.

A riporternő Peterson szemére vetette, hogy mégis milyen összehasonlítási alapot lát a transgender aktivisták és a milliók halálát okozó kommunista vezér között: „Szóval azt mondja, hogy a transgender aktivisták tevékenysége milliók halálához vezethet?” 

„Azt mondom, hogy a filozófia, amit követnek, megegyezik azzal a filozófiával, ami már milliók halálához vezetett” 

– mondta a pszichológus. 

Mivel Cathy Newman mutatványtárában már nem maradt más, először alt-right-os provokátorként próbálta bemutatni a professzort, végül még tett egy sikertelen kísérletet arra, hogy egy homárról szóló példa segítségével nyerje meg a párharcot.

A vita eredményét Douglas Murray brit publicista a Spectator hasábjain tökéletesen összefoglalta: „Még soha sem láttam olyan interjút, ami katasztrofálisabban végződött volna a kérdező számára”.

 

Forrás: mandiner.hu