erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

1290. július 10. ; Kun László király meggyilkolása

„…éppen azok a kunok, akikhez szegődött, de főként Arbuz, Törtel és Kemecse és ezeknek rokonai és cinkosai, akiket a kunok közössége bízott meg vele igen sok tárgyalás és tanácskozás után, az éj csendjében megragadták az alkalmat, sátrában szörnyű sebeket ejtettek rajta, és könyörtelenül megölték.”
(Részlet a Budai Krónikából)

 

1290. július 10-én gyilkolták meg a körösszegi várnál fekvő kun táborban IV. Lászlót (ur. 1272-1290), az utolsó magyar királyt, aki biztosan az Árpád-ház leszármazottja volt. László zűrzavaros időszakban viselhette a Szent Koronát, és a nagy hatalmú főurak, illetőleg a nomád kunok között őrlődve még súlyosabb válságba taszította Magyarországot.

A Kun László országlása idején tetőző zűrzavar gyökereit IV. Béla (ur. 1235-1270) és fia, a későbbi V. István (ur. 1270-1272) torzsalkodásában fedezhetjük fel. Mint ismeretes, az ambiciózus trónörökös kivonta magát édesapja fennhatósága alól, és az 1260-as években kvázi szuverén uralkodóként kormányozta az időközben jelentősen megnövekedett dukátus területét. A fegyveres összecsapásig fajuló viszályból az 1262-ben megszülető László sem maradhatott ki: amikor Béla Turóc várába záratta István feleségét, Kun Erzsébetet, a mindössze két esztendős unoka is osztozott édesanyja sorsában. A család helyzete hamarosan jobbra fordult, ugyanis a hataloméhes trónörökös az 1265-ös isaszegi csatában döntő vereséget mért édesapjára, és elismertette különleges jogait, ezért azonban később súlyos árat fizetett.

Az ország két pártra szakadt, az ellenségeskedés pedig IV. Béla elhunytával sem ért véget, mivel a haldokló király korábbi riválisa, a cseh II. Ottokár (ur. 1253-1278) oltalmába ajánlotta híveit. Béla támogatóinak jelentős része utóbb el is hagyta az országot, István helyzete azonban ettől nem erősödött meg, sőt, az egyre befolyásosabb nagyurak idővel összezúzták őt. 1272 nyarán a Gutkeled nemzetségből származó Joachim bán elrabolta és Kapronca várába vitte a gyermek Lászlót, akit édesapja, V. István elkeseredetten próbált kiszabadítani. Az uralkodó kudarcot vallott, majd augusztusban belehalt az őt ért megaláztatásba, így a Szent Korona a 10 esztendős fiú fejére került, Magyarország pedig az egymással rivalizáló főúri klikkek prédájává vált.

Bizonyára nem lepi meg az olvasót a tény, hogy uralkodásának első éveiben Lászlót főúri támogatói bábként mozgatták, ám helyzetét még kedvezőtlenebbé tette, hogy a Kőszegi Henrik és Gutkeled Joachim vezette csoport, valamint a Csák nemzetség felváltva ragadta meg az irányítást. A képlet rendkívül egyszerű: mindig adva volt egy „lojális” párt, amely idővel annyi adományt és kiváltságot csikart ki Lászlótól, hogy lényegében már fogolyként kezelte a királyt. Mivel a két érdekcsoport eközben állandó háborúban állt egymással, ezen a ponton a másik klikk egyfajta „szabadító” szerepbe került, amivel persze lekötelezte az uralkodót, és a szerepek megcserélődtek. E képletnek megfelelően Kőszegi Henrik 1273-ban még IV. László híveként gyilkolta meg Béla macsói herceget, a néhai IV. Béla unokáját, a következő évben pedig már fogságba vetette az uralkodót és édesanyját, akiket aztán a Csákok szabadítottak ki.

A belháború eközben mérhetetlen szenvedést okozott az országnak: 1273-ban a kunok fosztogatni kezdtek az Alföldön, II. Ottokár – kihasználva a helyzetet – megszállt több nyugati vármegyét, a városok nagy része pedig a rivalizáló nagyurak prédájává lett. Veszprémet például – híres káptalani főiskolájával együtt – azért pusztították el a Csákok hadai, mert Kőszegi Péter ült a püspöki székben. Az egész országot feldúló klikkek egyébként a külpolitikában is eltérő orientációt képviseltek, ugyanis a nyugaton kibontakozó Premysl-Habsburg vetélkedésben a Kőszegiek korábbi párfogójukat, Ottokárt, míg riválisaik az 1273-ban német királlyá választott I. Rudolfot (ur. 1273-1291) támogatták. Magyarország 1278. évi háborús szerepvállalása esetében gyakorlatilag az döntött, hogy a konfliktus idején Lászlót éppen a Csákok tartották befolyásuk alatt.

A fent bemutatott lehetetlen helyzetből az 1277-es év kiutat ígért IV. László számára, ugyanis a májusban megnyíló országgyűlés – a főbb egyházi méltóságok kezdeményezésére – kinyilvánította szándékát a királyi hatalom helyreállítására. Szintén kedvező fejleménynek bizonyult, hogy 1276-ban újabb háború tört ki Rudolf és II. Ottokár között, mivel a Habsburg uralkodó szövetséget ajánlott a széttagoltságában is jelentős katonai erővel rendelkező Magyarországnak. A megállapodásnak elengedhetetlen feltétele volt László nagykorúvá nyilvánítása, amely aktusra ugyancsak az 1277. évi országgyűlésen került sor. A Rudolffal kötött szerződés jelentős presztízst kölcsönzött a fiatal magyar királynak, a következő évi morvamezei győzelem pedig II. Ottokáron túl a László ellen szervezkedőket is szétzúzta. Az uralkodó szövetségeseire és a kunok erejére támaszkodva tervbe vette a királyi birtokok ügyeinek rendezését, a korábbi adományok felülvizsgálatát, sőt, 1279-ben még hadi illetéket is kivetett az ország lakóira.

Ezt a konszolidációs folyamatot aztán pillanatok alatt szétzúzta Fülöp fermói püspök tevékenykedése, aki az 1279-es esztendőben III. Miklós pápa megbízásából, a Szentszékhez érkező panaszok kivizsgálására érkezett Magyarországra. A teljhatalmú legátus közbeavatkozása azért bizonyult végzetesnek, mert mindenekelőtt a nomád kunok erőszakos integrációját követelte az uralkodótól, aki ezzel elveszítette korábbi mozgásterét. László valószínűleg amiatt is ellenezte a Fülöp által kierőszakolt kun törvények végrehajtását, mert ereiben kun vér is csörgedezett, ám ennél jóval fontosabb volt, hogy a nomádok biztosították a királyi hatalom fegyveres erejét.

A legátus gyakorlatilag lehetetlen választás elé állította IV. Lászlót, aki az egyetlen kiutat a kétkulacsos politikában vélte felfedezni: színleg elfogadta a Fülöp nyomására született törvényeket, de azok végrehajtására már nem volt hajlandó. Amikor kiközösítették, elismerte és megbánta bűneit, ám ezután ismét a kunok közé ment, hogy megmagyarázza tetteit, és biztosítsa hűségüket. Ez a taktika 1282-re látványos kudarcot vallott, ugyanis a kiábrándult nomádok fellázadtak a király ellen, és ismét végigdúlták az Alföldet. László a hód-tavi csatában győzelmet aratott a felkelők felett, a konfliktus valódi vesztese azonban ő maga volt.

Fülöp fermói püspök tehát nem stabilitást, hanem anarchiát teremtett Magyarországon; a sors iróniája, hogy valószínűleg az erkölcstelen életvitellel vádolt király is ennek hatására menekült kun szeretői, Édua, Köpcsecs és Mandula karjaiba. Az 1280-as évek közepére a főhatalom gyakorlatilag megszűnt létezni, sorozatban követték egymást a belháborúk és a László elleni lázadások, sőt, 1285-ben a tatárok is végigpusztították az országot. Mindeközben a király a kun táborban múlatta idejét, és ígérgetései révén igyekezett elkerülni, hogy kiközösítsék őt az egyházból.

Hazánk állapotáról kiválóan tanúskodik, hogy alattvalói utóbb a pogány módon élő uralkodót vádolták meg a tatár kán behívásával, Lodomér érsek pedig egyenesen azt kérte a pápától, hogy indítson keresztes hadjáratot Magyarországra. A káosz fokozódásával László egyre többet tartózkodott a kunok alföldi szálláshelyén, ám ekkor már a nomádok bizalma is megrendült az élvhajhász, züllött királyban, így 1290. július 10-én éjjel három bizalmasa, Törtel, Árbóc és Kemence meggyilkolta őt. A mindössze 28 évet élt férfi testét a körösszegi vártól a csanádi püspökhöz vitték, aki botrányai ellenére megszentelt földbe temettette el Lászlót.

Alig telt el két hét Kun László halála után, és Fehérváron már újabb koronázási ceremóniát tartottak, mely során a Szent Korona a velencei származású III. András (ur. 1290-1301) fejére került. A férfi, aki II. András (ur. 1205-1235) utószülött fiának, Istvánnak a gyermekeként követelte magának Magyarország trónját, végül soha nem tudta cáfolhatatlanul bebizonyítani, hogy az Árpádok véréből származik – a gyanúra apja kései születése adott okot –, így aztán a történetírók hosszú évszázadokon át IV. (Kun) Lászlót tekintették a dinasztia utolsó uralkodójának.

Szerző: Tarján M. Tamás

 

rubicon.hu

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog