További információért kattintson a képre.

 

erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

Magyarország, Párizs közvetlenül a békediktátum előtt

„A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek.”
– az 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés 161. cikke [békediktátum szövege itt ]

 

A Huszár-kormány a 1919 december 5-én megtartott minisztertanács határozatából hivatalosan is felkérte az elnökség elvállalására Gróf nagyapponyi Apponyi Albert György-öt.

A békeküldöttség élén január 7-én érkezett Párizsba, s január 16-án mondta el a legfőbb tanács előtt híres békeexpozéját.

„…Nézetem szerint a békeszerződés nem veszi eléggé figyelembe Magyarország különleges helyzetét. Magyarországnak két forradalmat, a bolsevizmus négy hónapos dühöngését és több hónapos román megszállást kellett átélnie. Ilyen körülmények között lehetetlen, hogy a szerződés által tervbe vett pénzügyi és gazdasági határozatokat végre tudjuk hajtani. Ha a győztes hatalmak polgárai által részünkre folyósított hitelek a béke aláírásának pillanatában – amint ezt a javaslat kimondja – felmondhatók lesznek, ez a fizetőképtelenséget, a csődöt jelenti, amelynek visszahatását kétségkívül a győztes hatalmak is éreznék. Elismerem, hogy sok hitelezőnk van az Önök országaiban. A hitelek visszafizethetők lesznek, ha erre nekünk időt engedélyeznek, de nem lesznek visszafizethetők, ha azonnal követelik azokat tőlünk.…” (Apponyi Albert trianoni beszédrészlete)

Az antant azonban annyira elkötelezte magát kisebb fegyvertársainak, Magyarország szomszédjainak, hogy a legfőbb tanács e kötelezettségen nem tudta túltenni magát. Később Apponyi, amikor kiderült, hogy a legfőbb tanács nem volt hajlandó a szerződést módosítani, lemondott tisztéről.
Apponyi Benda Jenő előszavához írt visszaemlékezésében így fogalmaz:
„...Magyarország, hogy reánk van bízva az ország sorsa, történelmének legválságosabb órájában: tehetetlenül ültünk a Cháteau de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is o tt hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. A jámbor hazai közönség pedig itthon azt képzelte, hogy mi o tt a zöld asztal körül ülve a nemzetek aeropágja előtt összemorzsoljuk őket, diadalra ju ttatju k igazainkat, felemeljük nemzetünket. Hiszen így is lett volna, és épp azért kerültek
minden tárgyalást, mert amire eleve elvoltak határozva, az egy percig sem
állhatott volna meg a diszkusszió kereszttüzében.
Mi pedig emésztettük magunkban, melynek elzártságába még magánlátogatás sem hatolhatott be a legutolsó napokig...”

A Párizsba utazás beszédes, hogy milyen állapotok uralkodtak Budapesten a román megszállás után. Tudjuk meg Benda Jenő újságírótól aki részt vett mint publicista a tárgyalásokon.

„Apponyi, aki most az egész világ számára M agyarország nevében beszél és cselekszik, éppen olyan egyszerű utas, m int a többiek: ő is egy szimpla első osztályú fülkében utazik Párizsba. (...)
Praznovszky Iván, a békedelegáció főtitkárja előzékeny kedvességgel fogadja az érkező delegátusokat. Mindenkitől megkérdezi, tudja-e, hol a helye.
A pontos és gondos rendezésnek hála, mindenki rögtön és fennakadás nélkül
megtalálja a fülkéjét.
- Nyolcvanegynehány szalonkocsija volt a magyar állam nak - mondja
nekünk Praznovszky Iván, amikor a békevonat összeállítására tereljük a szót.
- A románok egyetlenegyet sem hagytak meg belőlük. Minden könnyebbség
és minden előny, amit gróf Apponyinak nyújtani tudunk, annyi, hogy egy
úgynevezett „udvari kísérőkocsiban” helyeztük el. Ezt a kocsit azonban már
úgy kellett visszalopnunk a románoktól...”

Az országban a hangulatot szemléletesen megkapjuk Benda könyvében:
„Szomorú, elszorult szívű magyarok így indulunk el arra az útra, amelyen az első lépéstől kezdve a meggyötört, halálra ítélt, de meghalni nem akaró magyar népmilliók fájdalma és kétségbeesése fogja tépni az idegeinket.
A pályaudvar, amelyen végigrobogunk, csaknem véges-végig üres. Néhány rozoga személyszállító kocsi, és egypár rossz, kehes mozdony. Ez minden. A többit elvitték a románok. H a ezt a képet lefotografálnók, elvihetnők magunkkal Párizsba dokumentumnak. Egy helyen hosszú sorban marhaszállító vagonok tetején átütött kürtők füstölögnek. Menekült magyar tisztviselők téli szállása. Ez is alkalmas felvétel volna a békekonferencia szám ára...

És ha a szomorú, ugaron maradt mezők képét elvihetnők magunkkal.
Sehol egy dolgozó ember, sehol egy állat... a vetőmagot elvitték az oláhok.

Az igavonó állatokat elrekvirálták ugyancsak a románok, nomeg a vörösek.
Szamuely pribékvonatja gyakran robogott ezeken a síneken a fehér Dunántúl felé...
A ferencvárosi pályaudvaron rezesbanda játssza a Himnuszt, nagy, feketébb töm eg kalaplevéve énekel, egy nem zetiszínű lobogót meghajtanak a vonat előtt. És azután ez a kép tovább kísér bennünket: Torbágy, Bicske, Felsőgalla, Bánhida, Tatatóváros, Almásfüzitő, mindenütt nagy tömeg ember és jelzőtáblák:

„Erdély a mienk!"
„Magyarország a magyaroké!”
„Nem, Nem ! Soha!”

- kiáltják felénk a táblák útravalóul.

És Komárom !... Borús, ólom szürke égbolt alatt m int egy lom ha higanyfolyam nyúlik el szemünk előtt a Duna. Túl rajta Komárom , tornyok, házak, kürtők drága összevisszasága, színes halmaza, egy város, szívünkhöz nőtt város, Jókai szülőhelye... és a híd o n túl ez a város m ár Csehország.
Legalább így mondják a csehek. És m ert m a még megvan hozzá a módjuk és hatalmuk, érvényt is tudnak szerezni akaratuknak. A hídon egy léleknek sem szabad átjönni, szigorúan őrzik a csehek. Maga az állom ás azonban a Dunán innen m agyar terület, és itt hatalmas tömegbe összeverődve várja vonatunkat a környék népe. Zászlók és feliratok, nagyobb táblák, m int eddig akárhol:

„Nem, Nem ! Soha!”
és egy másik, szívettépően szomorú, segítségért kiáltó felírás:
„A hídon túl is tiszta magyarok vannak!”

Felzúg a Himnusz szava: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt…"

Vajon hallják-e ezt odaát a csehek? Ha a csehek nem is, a hídon túl levő magyarok mindenesetre hallják, és megdobog a szívük tőle. Vajon magunkkal hozzuk-e Párizsból Magyarország egyik legfájóbb sebére az orvosságot?
Meddig marad még cseh város Komárom ?

A magyar trianoni delegációnak nem csupán a megalázó béke diktátumot kellett lenyeljék, hanem a gúnyolódásokat, már útközben gúnyolódtak a magyar delegációval a Romániába hazatérők:
„...nyugat felől berobog a keleti expressz, amelyik Párizs -Prága-Varsó, Páris - Zágráb -Belgrád -Bukarest között tartja fenn az összeköttetést. Hálókocsik és étkezőkocsik hosszú sora, a mi számunkra hosszú idők óta elveszett paradicsom, a régen eljátszott boldog békeidők álma! Francia
egyenruhák és enervált civil arcok. Azon az oldalon, ahol a magyar békevonat áll, kíváncsi fejekkel telnek m eg az ablakok... Sokan leugrálnak a kocsikról és közelebb jö n n ek hozzánk. Egy nyurga, borotvált arcú ember a szivarja csutkáját rágja, mialatt egy mozgékony, selymesre ápolt, fekete bajuszú ficsúr élénken gesztikulálva magyaráz neki valamit. Mind a kettő a szegényes külsejű magyar vonatot nézi, és gúnyosan mosolyog.

Közelebb lépek hozzájuk. Oláhul beszélnek.

Ökölbe szorul a kezem. Ügy látszik, már az első órában nehezére esik az embernek, hogy meg ne sértse azt a vendégjogot, amellyel Svájc szabad földje megtisztelt bennünket...”

A magyar delegációnak Párizsban nem volt szabad csupán felügyelet mellett sétálni, így emlékszik vissza:
„...A zért vagyunk itt, hogy ebben az esetben megvédelmezzük önöket. Seulem ent pour votre sécurité, Monsieur!
„Csakis az önök biztonsága érdekében, uram !” Az, hogy ezt két alkalommal két különböző detektívtől egyformán hallottam , meggyőzött arról, hogy a derék fiúknak utasításuk volt arra, hogy kellő alkalommal erre hivatkozzanak. A napokban azonban egy fiatal és túlbuzgó detektív, akinek hegyesre kipedrett bajusza fenyegetően meredt az ég felé, akaratlanul is elárulta, hogy nem kizárólag azért járkálnak velünk, hogy a nagybecsű személyes biztonságunkra vigyázzanak. Hosszú séta után voltunk a nagy boulevardokon; azt indítványoztuk neki, térjünk be a Café de la Paix-be és - déjeuner előtt volt az idő - párizsi szokás szerin t igyunk meg egy pohárka wermuthot, vagy valami másféle étvágygerjesztő „apéritif”-et. A fiatalember egy pillanatig gondolkozott, azután azt mondta:
- Ha megengedik, talán inkább valami más kávéházba! A Café de la Paix
nagyon forgalmas hely, itt sok idegen megfordul, ismerőssel találkozhatnának az urak!
Azt hiszem, a mi személyes biztonságunknál sokkal fontosabb szem pontja a francia kormánynak az, amit ez a túlbuzgó fiatalember így önkéntelenül elárult: teljesen elakarnak zárni bennünket a külvilágtól, lehetetlenné akarják tenni számunkra azt, hogy párizsi barátainkkal, ismerőseinkkel, különösen pedig a francia újság írókkal és politikusokkal érintkezésbe lépjünk. Mind ez ideig a románok és a csehek igazsága dominál a külföldi sajtóban és a külföldi politikusok gondolkozásában….”

Folytatjuk

Tóth/Sz-h

Az idézetek: Benda Jenő: A béke kálváriútján (Egy újságíró a párizsi békekonferenciáról) Pro Minoritate Alapítvány 2013

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog