További információért kattintson a képre.

 

erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

1270. május 3. | IV. Béla király, a „második honalapító” halála

„Békeszerető ember volt, hadakban, csatákban nem volt szerencséje.”
(A Képes Krónika IV. Béláról)

1270. május 3-án, 34 esztendőnyi országlás után hunyt el IV. Béla király (ur. 1235-1270), a „második honalapító”, aki az 1241-42. évi mongol pusztítás után hallatlan energiával építette újjá Magyarországot.

Bélát uralkodói teljesítménye nyomán az egyik legjelentősebb Árpád-házi királyként tartjuk számon, értékelésén pedig az sem változtat, hogy a király és örököse között húzódó konfliktus utóbb súlyos következményekkel járt.

IV. Béla uralkodását két részre tagolhatjuk, melyek között az 1241-42. évi tatárjárás, a Batu kán vezette mongol hordák dúlása képez választóvonalat. II. András (ur. 1205-1235) legidősebb fiúgyermeke 1235 őszén, 29 évesen azzal a szándékkal lépett trónra, hogy szakít édesapja felelőtlenül pazarló adományozási gyakorlatával, visszaszerzi az eltékozolt királyi javakat és helyreállítja tekintélyét. Az uralkodó szeme előtt névrokona, III. Béla (ur. 1172-1196) korának példája lebegett, melynek visszaállításáért azt is hajlandó volt vállalni, hogy konfliktusba kerüljön Magyarország legbefolyásosabb báróival; nem tudjuk, hogy ebből a küzdelemből vajon melyik fél került volna ki győztesen, hiszen a Kárpátok hegyláncait 1240-re elérő mongol hordák fenyegetése hirtelen teljesen új helyzetet teremtett. Azt sem tudjuk, hogy IV. Béla konzervatív politikája vajon elérte volna –e célját, annyi azonban bizonyos, hogy komoly ellentéteket szított, a széthúzás pedig 1239 után még úgy is fokozódott, hogy a király ideiglenesen felfüggesztette a birtokvisszavételeket.

Az új konfliktus a mongolok elől menekülő kunok behívásából származott, ugyanis a nomád lovasnép életmódja, magatartása rengeteg sérelmet okozott a földművelő magyarság számára, amit – a krónikák tanúsága szerint – az uralkodó és az igazságszolgáltatás figyelmen kívül hagyott. Béla viselkedése persze érthető volt, hiszen a mongol támadás előestéjén a kun harcosok nélkülözhetetlen katonai erőt jelentettek Magyarország számára, a mélyben gyűlő indulatok kitörése azonban mégis keresztülhúzta az uralkodó számításait. 1241 tavaszára a kun-magyar konfliktus odáig fajult, hogy a Rákos mezején nemesek egy csoportja meggyilkolta Kötöny kun vezért, akinek halála után a felháborodott nomádok cserbenhagyták IV. Bélát és – miközben tűzzel-vassal pusztították a vidéket – kivonultak az országból. A király végül legjobb harcosai nélkül indult meg Muhi felé, ahol 1241. április 11-én a végzetesen elhibázott haditervet választó magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Maga Béla is csak szerencséjének köszönhette megmenekülését, a kudarcot követően pedig a Fortuna által is segített mongolok – akik az 1241-42. év telének szokatlan hidege miatt utóbb a Dunán is átkelhettek – az egész királyságot végigpusztították.

Béla, aki – hainburgi útjával, majd szlavóniai menekülésével – az országhoz hasonlóan kálváriát szenvedett, utóbb a dalmáciai Trau várában talált menedéket, és csak 1242 tavaszán, Batu kán seregeinek kivonulása után, tért vissza Magyarországra, melyet későbbi levele szerint „a tatárok pestise pusztasággá változtatott.” Ezután mutatkozott meg igazán IV. Béla uralkodói nagysága, hiszen szemlátomást tanult hibáiból, és az ország újjáépítése, illetve az esetleges újabb mongol invázió megelőzése érdekében hajlandó volt lemondani korábbi konzervatív politikájáról. A király a birtokok visszavétele helyett a következő években arra fordította energiáit, hogy újjáépítse a lerombolt településeket, kővárakat emeltessen az ország védelmére, német, kun, jász, szláv telepeseket hívjon a legyilkolt százezrek helyébe, és újraindítsa a gazdaság és a kereskedelem fogaskerekeit. Béla ennek érdekében még arra is hajlandó volt, hogy földbirtokokat adományozzon, cserében azonban kővárak építésére kötelezte a jutalmazottakat, amiben egyébként ő járt elöl a jó példával: „második honalapítónk” nevéhez fűződött például a mai Budavár ősének alapítása (1243), míg a királyné, Laszkarisz Mária egy másik jelentős erősség, Visegrád falaira fordította hozományát. IV. Béla hatalmas munkájáról nem csak a kincstár jövedelmeinek gyors növekedése tanúskodik, hanem az is, hogy utóbb a nagy király nevéhez fűződött az Aranybulla 1267. évi megújítása, mely a szerviensek nemessé nyilvánításával a középkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb állomásának bizonyult.

Jóllehet, Béláról a Képes Krónika is elismeri, hogy a háborúzás terén szerényebb képességekkel rendelkezett, mindeközben igyekezett aktív külpolitikát folytatni, ám ezen a téren szintén békés módszerekkel, elsősorban leányai kiházasításával ért el sikereket. Helyzetét nehezítette, hogy Velence és II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg (ur. 1230-1246) a mongol hordák kivonulása után a maga javára használta fel a Magyarországot ért sorscsapást, és fegyveres harcra kényszerítette a királyságot, mely Zára 1243. évi elvesztésével, illetve a Lajta menti vereséggel zárult. Az utóbbi küzdelemben IV. Bélának mégis szerencséje volt, ugyanis az osztrák herceg elesett a győztes csatában, ennek eredményeként pedig kihalt a Babenberg-dinasztia férfiága.

A határfolyónál elszenvedett kudarc persze így is újabb háborút eredményezett, ahol az új ellenfél a Premysl család és az ambiciózus II. Ottokár cseh király (ur. 1253-1278) lett. 1253-ban a két dinasztia megállapodott a Babenberg-örökség felosztásáról, így Gutkeled István szlavón bán, majd István trónörökös irányítása alatt Dél-Stájerország magyar fennhatóság alá került, öt év elteltével, 1258-ban azonban a tartomány fellázadt az Árpádok uralma ellen, és az osztrák hercegi címet megszerző Ottokárhoz pártolt. Ez nem csak a Premysl uralkodó és a magyar király között eredményezett újabb háborút – ami 1260-ban cseh győzelemmel, a stájer területek elvesztésével zárult –, de Béla és István konfliktusában is meghatározó szerepet játszott.

A herceg és édesapja között dúló ellentét sok szempontból emlékeztetett a fiatal Béla és II. András szembenállására, hiszen lényegében mindkét esetben egy főúri csoport igyekezett kihasználni a trónörökös növekvő hatalmi ambícióit. István már a stájer területek elvesztése előtt az „ősi jogra” hivatkozott, és azt követelte, hogy Erdélyből dukátust hasítsanak ki számára, melynek határait az évek múltán egyre nyugatabbra tolta ki. A későbbi V. István (ur. 1270-1272) de facto már ekkor is szuverén uralkodóként kormányzott, hiszen „ifjabbik királynak” – rex iunior – címeztette magát, saját nádort tartott, pénzt veretett és önálló külpolitikát folytatott. A trónörökös viselkedése komoly megaláztatást jelentett az idős Béla számára, aki 1264–65 táján elkeseredettségében börtönbe vetette menyét és unokáját, majd fegyverrel indult fia ellen.

A király végül az 1265-ös isaszegi csatában vereséget szenvedett Istvántól, és békét kötött örökösével, ám a két férfi viszonya változatlanul ellenséges maradt; István és Béla konfliktusa ezzel gyakorlatilag kettészakította az országot, mozgásteret adott két hataloméhes bárói csoportosulás számára, az idős uralkodó 1270-ben bekövetkező haláláig pedig a körülmények a lehető legrosszabbra fordultak. 1269-ben ugyanis elhunyt a király kedvenc fia és bizalmasa, Béla herceg, akinek halálával az Istvánnal szemben bizalmatlan király éppen legnagyobb riválisa, II. Ottokár védelmébe ajánlotta feleségét és híveit.

Béla tehát 1270. május 3-án egy két pártra szakadt ország királyaként hunyta le a szemét, melyet ráadásul végakaratával félig-meddig ő is kiszolgáltatott az Árpádok egyik legnagyobb riválisának, a Premysl-dinasztiának. A kettészakítottság állapota később súlyos következményekkel járt: V. István cseh háborúi, László herceg elrablása és a fiatal király halála, majd a „kun” jelzővel illetett uralkodó országlása alatt tomboló káosz mind-mind ebből a konfliktusból származott, és a 13. század végére anarchiába süllyesztette Magyarországot. Mindennek ellenére IV. Bélát mégis legnagyobb uralkodóink között tarthatjuk számon, hiszen annak dacára, hogy ő sem bírta leküzdeni a „turáni átkot”, emberfeletti erőfeszítéseivel egy királyságot és egy nemzetet is megóvott a pusztulástól.

Szerző: Tarján M. Tamás

 

rubicon.hu

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog