erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

Draskovich Miklós bátor helytállása

Az 1687-es országgyűlés igazi hőse, az országbíró becsülettel szolgálta a hazáját 

Az idén lesz háromszázharminc éve, hogy 1687. november 7-én a pozsonyi országgyűlés alsótáblája, majd november 10-én a felsőtábla is elfogadta a Habsburg-ház fiági örökösödését kimondó törvényt, s egyúttal lemondott az 1222-es Aranybullában rögzített, úgynevezett ellenállási jogról (31. cikkely), amely a nemességet felhatalmazta arra, hogy fellépjen az uralkodóval szemben annak hűtlenné válása esetén.

A többség elfogadta azt az indoklást, hogy az ország hálával tartozik a Habsburgoknak, amiért a törököktől visszafoglalták Budát (1686), illetve fölszabadították az ország nagy részét. Ezzel a hálaérzettel kapcsolatban azonban súlyos kételyek merülhetnek fel, ha figyelembe vesszük a „felszabadítók” másfajta magatartását Buda visszavívása előtt és után s még az országgyűlés időszakában is.

Az 1687. évi országgyűlésen csupán egyetlen ember akadt, aki mindvégig ellenezte az örökös királyság elfogadását és az ellenállási jogról való lemondást. Ez az ember az ország egyik főméltósága, Draskovich Miklós országbíró volt. Amikor már mindenki beadta a derekát, egyedül ő szállt vitába azokkal, akik a leglelkesebben támogatták a szabad királyválasztásról való lemondást és a rendi jogok csorbítását. Ma már kideríthetetlen, hogy az akkori honatyák közül titokban hányan értettek egyet vele, de biztosra vehető, hogy jóval többen lehettek azoknál, akiknél a „hálaérzet” felülírta a hazájuk iránti felelősségérzetet (lásd a birodalmi hercegi rang után ácsingózó Esterházy Pál nádort).

Felszabadítókból megszállók

Az 1541-ben török kézre került Buda visszafoglalása kétségkívül fontos és nevezetes esemény volt. Érthető, hogy ennek hírét a keresztény Európa örömmel és lelkesedéssel fogadta. Ugyanígy fogadta volna Magyarország népe is, ha korábban nem tapasztalja meg, hogy milyen szenvedéseket zúdít rá a császári hadak megjelenése. Acsády Ignác történész az 1898-ban megjelent Magyarország története I. Lipót és I. József korában (1657–1711) című könyvében (A magyar nemzet története VII.; szerkesztette Szilágyi Sándor) már rámutatott, hogy itthon „csak a hivatalos világ ünnepelt”. Ettől a hivatalos világtól azonban távol állt a nép, de még a köznemesség zöme is.

Gróf Rabatta Rudolf tábornagy, főhadbiztos az 1683-84 telén Magyarországon beszállásolt császári csapatok hadi költségeit (pénzben és eleségben) nyolcmillió forintra becsülte, s ez az összeg nem tartalmazta a végbeli hadak költségeit. A következő télen „Alsó-Magyarországra ismét 5 milliónyi terhet akartak róni (…) Alsó-Ausztriát az udvar ugyanakkor hét évre fölmentette a katonai beszállásolás alól, mire a velencei követ nyíltan kimondotta, hogy Magyarországot az örökös tartományoknak áldozzák fel.” Ez a megállapítás bizony helytálló volt, mert a császári katonaság eltartásának költségeiből hetven százalék jutott az amúgy is kizsigerelt Magyarországra, míg a gazdag örökös tartományokra csupán harminc százalék. Később ezek a terhek valamelyest mérséklődtek, viszont felerősödtek a magyarokkal szembeni megtorló intézkedések.

Caraffa császári generális a csapatai által megszállt Debrecenre 1686 februárjában elképesztő mértékű, négyszáznyolcvanezer forintos sarcot vetett ki. A városnak ezt fél év alatt kellett előteremtenie. Acsády szerint ezen az összegen „még Bécsben is elszörnyedtek s azt mondották, hogy vannak a császárnak egész tartományai, melyek ennyit a legnagyobb erőfeszítés mellett sem képesek fizetni. De mikor Caraffa azt jelentette, hogy Debrecennek 3000 háza van, s így egy-egy házra havonkint 26 frt 40 kr, félévre 160 frt esik, nem zavarták többé vérengző munkásságát.” A generális pontosan tudta, hogy ennek az abnormális mértékű összegnek az előteremtéséhez erőszakot kell alkalmaznia, ez azonban megfelelt magyar- és protestánsgyűlölő hajlamainak.

Caraffa debreceni vérengzéseinek következtében a város háromezer házából kétezer lakatlanná vált, és a tizenötezer lakosból tízezer elmenekült. Mindezekkel csaknem egy időben, 1686. szeptember elején a Szent Liga hadserege elfoglalta Budát, s ezzel az egyesített keresztény hadak nagy lépést tettek a törökök teljes kiszorítása felé. Buda megszabadult a töröktől, de az ország nem szabadult meg a császári seregektől és a szadista Caraffától. A Lipót császár által teljhatalommal felruházott generálisnak nem volt elég a debreceni kegyetlenkedés, 1687 februárjában Eperjesen felállította tizenkét tagú rendkívüli bíróságát, az „eperjesi vértörvényszéket”.

A Caraffa elnökletével működő bíróság gazdag protestáns nemeseket és polgárokat fogatott el. Iszonyú kínzásokkal próbáltak vallomásokat kicsikarni belőlük. Végül (több hullámban) huszonnégy ártatlan, megkínzott embert küldtek vérpadra úgy, hogy lefejezés előtt egyeseknek a karját is levágták. Caraffa, mintha csak színházban lenne, a kivégzéseket egy közeli ház erkélyéről nézte végig a feleségével együtt. Még május 9-én is kivégeztek hét embert. Valamennyi elítélt vagyonát elkobozták. A császár a panaszok és kérelmek ellenére sem állíttatta le az intézményesített gyilkosságokat, sőt, további eljárásokra utasította a magas rangú hóhért. A felvidéki protestánsok ezután tömegesen menekültek Lengyelországba.

Fortélyos félelem Pozsonyban

Ilyen előzmények után Lipót augusztus végén Pozsonyba összehívta az országgyűlést, amelynek nyitónapja október 18-án volt. Caraffa vértörvényszéke még ekkor is „dolgozott”. Ha bárki azt hinné, hogy ennek ellenére a rendek akkora hálát éreztek a Habsburgok iránt, hogy a kedvükért örömmel lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és az ősi „ellenállási” jogról, az nagyon téved. S itt volt még a hab a tortán: az újraszerkesztett koronázási hitlevél. Erről Acsády Ignác így vélekedett:
„Kimaradt belőle, hogy legalább 3 évenkint országgyűlés tartassék, hogy a magyar ügyeket csak magyarok intézzék; kimaradtak belőle a nádor hatáskörére és választására, a véghelyek kapitányainak magyar voltára, az idegen zsoldosok kivitelére, a városokra, a vallásszabadságra s általában a vallásügyre vonatkozó határozatok. Az új hitlevéllel a magyar alkotmány sokkal lényegesebb változásokat szenvedett, mint a királyválasztás s az ellenállás jogának eltörlésével. Az a király, ki erre a hitlevélre tett esküt, jóval korlátlanabbul uralkodhatott, mint bármelyik előde.”

Vagyis a magyar országgyűlésnek még a nádor választására és hatáskörére vonatkozóan is szűkültek a jogai, ám Esterházy nádor ennek ellenére buzgón lelkesítette honfitársait az új határozatok elfogadására. (Meg is kapta jutalmát, a birodalmi hercegi rangot.) Szó sem lehetett itt a Habsburg-ház iránti háláról, sokkal inkább hihető, hogy fortélyos félelem szorongatta a lelkeket. Ennek az országgyűlésnek is voltak bátor tagjai, akik eleinte próbáltak szembehelyezkedni a felülről jövő nyomással, de hamar meghátráltak. Végül csak Draskovich Miklós, a félig horvát származású országbíró állta a sarat. Ő volt az egyetlen, aki következetesen ellenezte a fiági öröklés elfogadását.

Ehhez képest a történelem iránt érdeklődők is csak keveset tudnak róla, ami érthető, mert a személye valamiért nem került a történészek érdeklődésének homlokterébe. Dicséretes kivétel Szibler Gábor, aki Egy alig ismert országos méltóság és sárvári birtokos a 17. századból. Trakostyáni gróf Draskovich Miklós című munkájában (Sárvár, 2009) érdekes részleteket közölt a főúrról. Draskovich katolikus vallású, a bécsi udvarhoz hű arisztokrata volt, aki azonban fontosnak tartotta a magyarok alkotmányos szabadságjogait. Csupán egyszer, 1683 nyarán pártolt el a Habsburgoktól. Akkor, amikor a török hadak közeledésének hírére I. Lipót hadvezetése lemondott Magyarország védelméről, és a császári sereg Bécshez vonult. Az országbíró ekkor a törökökkel szövetségben álló Thököly fejedelem oldalára állt. „Július elején a Batthyányak, Draskovich Miklós országbíró, a Nádasdyak, a Festetichek és más főurak is felesküdtek Thökölyre. Az átállásról azonban előre tájékoztatták Muraköz császári parancsnokát, Johann Ferdinand Herberstein altábornagyot, aki Bécset arról informálta, hogy Batthyány és Draskovich is hű a császárhoz. Az átállás tehát csak kényszerű lépés volt.”

A törökök elleni kahlenbergi győzelem után Draskovich Miklós visszatért a császár hűségére, de a bizalom megszerzéséért komoly áldozatokat kellett hoznia. Mindenekelőtt sereggel támogatta a császárt. Ez olyan jelentős összegeket emésztett fel, hogy még testvéréhez is kölcsönért folyamodott. Buda 1684-es, majd 1686-os ostromában is részt vett, ennek ellenére nehezen szabadult a felségárulás gyanújától. Draskovich halála szorosan kapcsolódott az 1687-es országgyűléshez. Szibler Gábor (Thaly adatai alapján) ezzel kapcsolatban írta: „Annyira hevesen védelmezte a magyar királyválasztás érvényben hagyását, hogy ez okozta végzetét. 1687. november 8-án, egy előző napi viharos ülést követően, valószínűleg agyvérzés következtében Pozsonyban halt meg.”

Királykoronázás kényszerből

A Szalay-Baróti féle A magyar nemzet története (Budapest, 1896-97) című nagy munkában Szalay József történész így írt ezekről az eseményekről:
„A törvényjavaslat elfogadását az alsóháznál Orbán István személynök, a felsőnél Eszterházy Pál nádor és Széchényi György érsek vitték keresztül. S ez nem volt csekély feladat. A kivánságot ugyan nem merték a rendek egyenesen megtagadni, de alig voltak arra bírhatók, hogy a kérdés tárgyalásához fogjanak. […] Egyébként is elővette a személynök minden ügyességét: hol a királyi ház érdemeit és hatalmát magasztalta, hol igért, hol fenyegetőzött. S nem eredmény nélkül. Történt ugyan néhány ellenkező felszólalás: de Orbán kijelenté, hogy alkudni, föltételeket szabni nem lehet, mire az alsóház november 7-én egyhangúlag elfogadta a királyi kivánalmakat. Csak Kende Ádám szathmármegyei követ jelenté ki, hogy a tizenhárom megye s a hozzájok csatlakozott Bihar utasításai az ellenkezőt tartalmazzák ugyan, de az egyértelműséget nem akarják megzavarni. […] Mindazonáltal sokan voltak, akik a javaslatot rossz szemmel nézték. […] Leghatározottabban emelt szót Draskovich Miklós országbíró, kijelentvén, hogy szívesen megválasztja ugyan Józsefet, de az örökös királyságot veszélyesnek tartja a nemzet szabadságára. Ámde mikor a király keményen rászólt: »Te vagy hát egyedül, a ki nem akarja fiamat örökös királyul elismerni?« ő is elnémult, másnap pedig becsmérlő iratot talált helyére csempészve, állítólag a német miniszterek megbízásából, ami annyira felbőszíté, hogy azonnal szélütés érte, minek következtében pár nap mulva meghalt. Ezután a főrendek is elfogadták a javaslatot s november 10-ikére megegyezett a két ház a királyhoz e tárgyban intézendő fölterjesztésen. […] Most már rendben lévén ez ügy, november 9-ikén a kilencven éves Széchényi érsek megkoronázta a kilenc éves főherceget.”

I. Lipót fiának megkoronázására és a felsőház döntésére tehát Draskovich halála után került sor. Jellemző, hogy a tragikus esemény egy pillanatra sem állította meg a folyamatot. A halál okaként egyes történészek agyvérzésről, mások szívinfarktusról írtak, a kortársak egy része pedig mérgezésre gyanakodott. Nem véletlenül. Az országgyűlés döntésének a Habsburgok szempontjából óriási jelentősége volt. Ismerve a hatalmuk érdekében kifejtett gyakori gátlástalanságukat, a kortársak számára nem lett volna meglepő, ha a megfélemlítésnek ilyen durva eszközéhez nyúlnak.

Lipót császár és magyar kiszolgálói elérték, amit akartak. A magyarokra nézve szégyenteljes döntéssel elkezdődött az ország alávetettségének újabb fejezete. A „felszabadított” területek gazdátlan vagy bizonytalan tulajdonú földbirtokait idegen, császárhű lakájok kezére adták. A magyar nemességet tömegével honosított külföldi (főként német) nemesekkel „hígították”, s a „felszabadítás” hatalmas költségeit az ország lakóira terhelték. Nem olyan soká, a Rákóczi-szabadságharc idején nyilvánvalóvá vált, hogy az 1687-es döntés nem a rendek szabad akaratából született. Az 1707-es ónodi országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és a nemesek adóztatását. Draskovich Miklós akár az izgalmakba, akár a mérgezésbe halt bele, becsülettel szolgálta hazáját. Az 1687-es országgyűlésnek ő volt az igazi, s talán egyetlen hőse.

Bánó Attila

magyarhirlap.hu

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog