További információért kattintson a képre.

 

erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

Így kezdődött a reformáció (500 éves a reformáció)

„Most megsütik a ludat, de száz évvel később hallani fogják egy hattyú éneklését, és már el fogják viselni”

Németországban már október 31-én megkezdődött a reformáció elindulásának tiszteletére szervezett emlékév, amely Luther Márton egyházi megújulást követelő tézisei 1517. október 31-i meghirdetésének ötszázadik évfordulójáig tart. Hazánkban pedig ma rendezik meg a reformációi emlékév országos megnyitó ünnepségét a budapesti Művészetek Palotájában, s az év végéig csaknem négyszáz programot szervez, támogat a Reformáció Emlékbizottság.



Miért éppen 2017-ben emlékezünk és emlékeztetünk a reformáció kezdetének fél évezredes évfordulójára? Hiszen 1517. október 31-én aligha gondolta bárki – legkevésbé Martin Luther Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetemen a Szentírás professzora –, hogy világtörténelmi korszakváltást indított el, amikor a mindenszentek ünnepe előtti napon kifüggesztette 95 tételét a kis szászországi település vártemplomának kapujára. Bár a protestáns felekezetek – nem csupán a lutheránusok (evangélikusok) – mindannyian a reformáció születésnapjaként ünneplik a wittenbergi tételek közrebocsátását, tény, hogy Luther doktor nem akart új egyházat „alapítani” – ő akkor csupán teológiai vitát kezdeményezett a katolikus egyházon belül a búcsút illető vitatott kérdésekről és visszásságokról. Nem lázadni akart, hanem javítani és reformálni.

Ezt bizonyítja az a kísérőlevél is, amelyet Brandenburgi Albrecht mainzi püspöknek írt még aznap, amelyben azt kérte a főpaptól – nem tudva a püspök- választófejedelem, a birodalom főkancellárja, valamint a római Kúria és az augsburgi Fugger-bankház között fennálló szövevényes üzleti, politikai megállapodásokról –, hogy intse meg búcsúprédikáto­rait a túlkapások miatt, és vonja vissza a megbízottainak szóló instrukcióit. Az egyházi választófejedelem, aki a búcsúcédula-árusítást használta fel érsekké történő előléptetése finanszírozására, a Medici-pápához, X. Leóhoz továbbította a kényelmetlen ügyet, aki szintén továbbadta szakteológusoknak.

Kiáltás a reformációért

A bűnbocsánat kérdése az egyházat igen érzékeny pontján érintette, miután az egyházi és a halál utáni, tisztítótűzbeli büntetések, vezeklések pénzbeli megváltását kínáló búcsúcédulák árusítása – korabeli zsargonnal: a „szent üzlet” – a pápák privilégiuma volt. A búcsúcédulák kibocsátása és kampányszerű árusítása jól szervezett, jól működő pápai intézménnyé fejlődött, s egyre nagyobb pénzek mozdultak meg a búcsúkampányok során. Luther 1517-es nyilvános fellépésének közvetlen előzménye és kiváltó oka a X. Leó pápa által 1515-ben meghirdetett búcsú, hogy pénzt gyűjtsön az új Szent Péter-bazilika – elődje, II. Gyula pápa által elkezdett – építkezésének felgyorsításához.

Mai, földhözragadt ésszel nehezen érthető, hogy a Német-római Birodalom szélén levő kis szászországi település templomának kapujára kiszögezett tételek és egy ismeretlen, jelentéktelen helyi szerzetes által a mainzi püspöknek, választófejedelemnek írt levél miért vált az egyházat és az államot/politikát megváltoztató, az élet szinte minden területét átható, átformáló, reformációnak nevezett szellemi, kulturális, társadalmi mozgalommá. Semmit nem von le Luther érdeméből és jelentőségéből, hogy nem ő volt az első, még kevésbé az egyetlen reformátor.

A hozzá hasonlóan nagyformátumú, történelemformáló genfi reformátor, Kálvin azt írta 1543-ban
V. Károly császárhoz és a speyeri birodalmi gyűlés résztvevőihez, hogy Isten szólította küzdelembe „Luthert és másokat, akik az üdvösség útjának feltalálásában fáklyát vittek előttünk, és kiknek buzgalma alapította és állította fel a mi egyházainkat”. Maga Luther is elismerte, hogy voltak nagy szellemi, hitbeli elődei, egyikükről 1531-ben így vallott: „Szent Husz János rólam jövendölt, amikor csehországi börtönéből az írta: »Most megsütik a ludat (mert Husz azt jelenti, lúd), de száz évvel később hallani fogják egy hattyú éneklését, és már el fogják viselni.« És ez így lesz, ha Isten akarja.”

Az 1415-ben eretnekként megégetett cseh Husz Jánosnak pedig elsősorban az angol John Wycliffe volt a szellemi elődje és mestere, aki minden hitbeli, dogmatikai, egyházjogi, kérdésben kizárólag a Szentírásban rögzített isteni kinyilatkoztatást ismerte el hiteles, érvényes, követendő forrásnak, s úgy tartotta, hogy az egyházi hierarchia nem isteni eredetű, az igazi pápa ugyanis maga az élő Krisztus. Az oxfordi teológus-prédikátor kezdeményezte a Biblia angolra fordítását, s a pápák és az angliai egyház teljes vagyonát világi tulajdonba adta volna. Az 1384-ben elhunyt, „a reformáció hajnalcsillagának” nevezett Wycliffe jelentőségét az is bizonyítja, hogy a konstanzi zsinat – Husz Jánosra gyakorolt hatása miatt – 1415-ben kihantoltatta és máglyára vettette a csontjait, Lincoln püspöke pedig néhány évvel később a Swift folyóba szóratta őket.
A másfél éve, kilencvenkilenc évesen elhunyt kiváló angol történész és író, William Owen Chadwick a reformációt összegző alapművét így kezdi: „A 16. század elején a nyugati egyház minden fontos személyisége reformációért kiáltott. Nyugat-Európa már több mint egy évszázada igyekezett megreformálni az egyházat »főben és tagjaiban«, de törekvései kudarcba fulladtak.” Mindenki reformot akart, vagy legalábbis ezt állította magáról, de hogy mit és hogyan kellene megújítani, az már korántsem volt világos.

Válságok és félelmek

Az 1517-től Németországban, majd hamarosan Svájcban is elinduló reformáció közvetlen előzménye az 1490-es évektől kezdődő negyed század átfogó politikai válsága volt. Új tényezők jelentkeztek az európai politikumban: nagy dinasztiák vetélkedése az európai hegemóniáért, ennek részeként megindult a Valois-k és a Habsburgok háborúinak sorozata Itália birtoklásáért, ellenőrzéséért. A két legerősebb nyugati hatalom, Franciaország (királya 1515-től I. Ferenc) és a Német-római Császárság (Habsburg V. Károly az osztrák örökös tartományok, Burgundia és Németalföld ura, 1516-tól Spanyolország, Dél-Itália, Szicília és Szardínia királya, egyúttal 1519-től német-római császár) mellett a kor harmadik, katonailag legerősebb hatalma az oszmán-török birodalom lett, amelynek 1512 és 1520 közötti uralkodója, I. Szelim nagy közel-keleti és afrikai hódításai nyomán szinte a teljes arab világ oszmán fennhatóság alá került, s Mekka elfoglalása után ő volt az első török szultán, aki felvette az iszlám legfőbb vallási vezetője, a kalifa címet. Az 1500 körüli nagy félelmek egyik legfőbb forrása a török/iszlám fenyegetés volt, sokan úgy vélték, az iszlám hódítás formájában Isten haragja készül lesújtani a bűnös keresztény világra. Mindez kiegészült az Amerika felfedezését (Kolumbusz, 1492) követő spanyol–portugál vetélkedéssel az Újvilág meghódításáért és kizsákmányolásáért, amelynek „legális” felhatalmazást adott a spanyol (Borja/Borgia) VI. Sándor pápa szentesítésével 1494-ben aláírt tordesillasi szerződés a világ első területi felosztásáról.
A késői „reneszánsz” pápák (1471–1521) idején a pápaság egyre inkább feloldódott a politikában, erkölcsi mélypontra süllyedt, a személyes és családi (köztük törvénytelen gyerekeik) hatalmi/pénzügyi érdekek gátlástalan szolgálata került előtérbe.

A pápák a világi uralkodókhoz hasonló módon vettek részt a korabeli itáliai és nemzetközi politikában, különösen VI. Sándor, II. Gyula és X. Leó (1513–1521). Például II. Gyula hadvezérként személyesen vezette a pápai hadakat a francia invázió ellen. Luther fellépése idején a firenzei bankárcsalád egyik tagja, Giovanni di Lorenzo de’ Medici volt X. Leó néven a pápa, aki bár nem is volt teológus, de nagy befolyású, gazdag apja, a „nagyszerű” („il Magnifico”) Lorenzo Medici révén már nyolcéves kisgyerekként egy franciaországi kolostor apátja lett, a pápa apostoli jegyzővé nevezte ki, majd tizenhárom (!) évesen bíborossá kreálták…

A török fenyegetéstől függetlenül, 1500 körül krónikus nyugtalanság és apokaliptikus várakozások jellemezték a közhangulatot Európa-szerte, csak úgy burjánzott a misztikus és profetikus irodalom. A világvége-hangulattal párhuzamosan optimista lelkesedés is magával ragadott sok humanista gondolkodót, tudóst, írót, külön „műfajjá” fejlődött a tökéletes-ideális társadalom és annak működése körüli filozofálás, ennek emblematikus műve az angol Morus Tamás Utópia című munkája, amely 1516-ban jelent meg a németalföldi Löwenben. Morus barátja, Rotterdami Erasmus, a nyugat-európai szellemi és erkölcsi megújulási hullám vezéralakja szintén 1516-ban, a svájci Bázelben adta ki és kommentálta a görög nyelvű Újszövetséget, amely számos protestáns reformátor inspiráló forrása lett. A kor vezető szellemi áramlata, a humanizmus a szövegkutatás, szövegvizsgálat és szövegkiadás mozgalma lett – ad fontes: vissza a forrásokhoz, ez volt a humanisták nemzetközi felhívása, s nem sokkal később a protestánsok átvették tőlük ezt a jelszót. A szellemi megújulást nagyban elősegítette a könyvnyomtatás és könyvkiadás rohamos elterjedése, a népoktatás emelkedő színvonala is, az olvasás egyre szélesebb rétegek ismeretszerzésének és hitéletének lett a mindennapi eszköze.

Búcsúból nemzeti ügy

A „reformációért való kiáltás” korántsem valami újfajta bírálat és erkölcsi mérce érvényesülését jelentette. Az igény az egyetemek és kolostorok hitvédő, hitújító reformprogramjából nőtt ki és vált a tömegek „zúgó követelésévé”. Az újdonság a 16. század elején az egyre mélyülő politikai és egyházi válság és a közügyekbe, az egyházi kérdésekbe is immár beleszólni kívánó széles, művelt néprétegek aktivizálódása volt, s ez a különös politikai, társadalmi, szellemi, közérzetbeli gyúelegy volt az, amit az Európa fejlett centrumától távoli szászországi kisváros magasabb egyházi körökben ismeretlen egyetemi professzorának 95 tétele berobbantott. A német nép széles rétegei élénk érdeklődéssel reagáltak Luther tételeire. A latin nyelvű szöveget sokan lemásolták, szétküldték, majd sok helyütt kinyomtatták, lefordították németre, vitatkoztak róla. A röpirat néhány hét alatt bejárta egész Németországot, mivel a szegényektől a jómódú polgárokon át a gazdag nagyurakig, sőt egyes fejedelmekig szinte mindenki panaszkodott és zúgolódott amiatt, hogy a hírhedt búcsúcédula-kereskedelem révén egyre több pénz áramlik ki német földről Rómába.

A magát mindenekelőtt a Szentírás doktorának tartó Luther szegény és szerény szerzetes-tanárként nem akart belesodródni a szövevényes, áttekinthetetlen politikába. Ám miután az egyházon belül – római utasításra – durván megtámadták, és eretnekséggel vádolták, felbátorodott, és dacos prédikátorként, harcos publicistaként kilépett a küzdőtérre. Ellenfelei vádjai fokról fokra húzták ki belőle az újabb és újabb felismeréseket, most már nemcsak a búcsúval és a kegyelemmel, a megigazulással kapcsolatban, hanem az egyházi és az isteni tekintély konfliktusát, a pápa kormányzói hatalmát illetően is. Luther azt vallotta, hogy a Szentírásban benne van minden hitbeli igazság, a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava (sola Scriptura), és Pál apostolhoz, legfőbb tanítómesteréhez visszatérve hirdette, hogy az ember egyedül hit által (sola fide) igazul meg, egyedül kegyelemből (sola gratia) üdvözül, egyedül Krisztus (solus Christus) a közvetítő Isten és az ember között, egyedül az ő érdeméből, áldozata által nyerhetjük el a megváltást, az üdvösséget. Ezzel lerombolta a középkori egyház és annak feje, a pápa spirituális hatalmát, kétségbevonhatatlan tekintélyét, a társadalmat szellemileg és erkölcsileg kormányzó egyház alkotmányát.

Luther a hit pajzsával és a lélek kardjával felfegyverezve, egymás után publikált igehirdetéseivel, vitairataival, tanulmányaival indított ellentámadást a nála sokkal erősebb egyházi hatalommal szemben. Megpróbálták nézetei visszavonására kényszeríteni vagy legalább elhallgattatni, de miután – sem egyezkedéssel, sem fenyegetéssel – egyik sem sikerült, Róma bűnvádi eljárás alá vonta, s eretnekséggel vádolta. A peres eljárás három évig tartott: 1518 januárjától 1521 januárjáig, amikor a pápai kiközösítő bulla hatályba lépett. Luther írásainak elégetése, majd erre válaszul a kiközösítéssel fenyegető pápai bulla és az egyházi alkotmány alapját jelentő kánonjogi gyűjtemény Luther és hívei általi nyilvános tűzre vetése 1520 végén Wittenbergben volt az a fordulópont, amely már a római egyháztól való elválást is jelentette, nem csupán a „boldogtalan, reménytelen, istenkáromló” pápasággal való szakítást.

Mindez persze lehetett volna egy „eretnek” szerzetes magánakciója is, ha nem áll mellé egyre több német ember – papoktól és parasztoktól városi polgárokon át sok nemesig. Luther lelkiismereti ügye német nemzeti ügy lett, s a wormsi birodalmi gyűlésen (1521. április) a kor leghatalmasabb uralkodójával, V. Károly császárral szemben is megállta a helyét – életét kockára téve nem vonta vissza egyetlen művét, illetve nézetét sem. A császár eretneknek nyilvánította, birodalmi átokkal, azaz jogvesztéssel sújtotta, de nem fogatta el, Bölcs Frigyes szász választófejedelem pedig hű alattvalóját, féltett védencét cseles akcióval elraboltatta, s Wartburg várában eltüntette tényleges és potenciális ellenségei elől. Luther száműzetése alatt született legnagyobb teljesítménye, az Újszövetség német köznyelvre fordítása, amely Németország vallási megújulásának és nemzeti egységesülésének egyik fő eszköze lett. De ez már a reformáció történetének következő szakaszához tartozik.

 Faggyas Sándor

magyarhirlap.hu

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog