További információért kattintson a képre.

 

erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

1236. december 27. ; Julianus barát hazatér első utazásáról

„A domonkos barátok, miután ezeket a Magyarok Történetében megtalálták, megszánták a magyarokat, akiktől származtak, hogy mind az ideig hitetlenségben tévelyegtek. Elküldtek hát négy barátot a keresésükre, hogy Isten segedelmével megtalálják őket, ahol csak tudják. Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.”
(Riccardus fráter beszámolójából)

 

1236. december 27-én lépett ismét Magyarország földjére Julianus barát, aki még 1235 májusának elején indult el keletre, hogy felkutassa a honfoglaló törzsektől elszakadt magyarokat. A domonkos szerzetes vándorútja során négy hetet töltött el távoli rokonaink között, akiknek életmódjáról, szokásairól és nyelvéről hasznos adatokat szolgáltatott elöljárói és az utókor számára.

Julianus barát személyéről hosszú évszázadokon keresztül alig rendelkeztünk több információval annál, hogy valóban létezett, és utazása nem csak a képzelet szüleménye. A perdöntő „bizonyítékok” 1695-ben, Cseles Márton jóvoltából kerültek napvilágra, a jezsuita szerzetes ugyanis a vatikáni levéltárban rátalált Julianus utazásának két beszámolójára; ezek közül az elsőt a domonkos rend elöljárója, Riccardus testvér írta, míg a másodikat – mely a tatárok életkörülményeiről szólt – valószínűleg maga a barát vetette papírra. A szerzetes 1235 előtti életéről azonban így is csak annyi biztos információval rendelkezünk, hogy a domonkos rendben szolgált, mely öt évvel III. Ince pápától nyert engedélye után, 1221-ben telepedett le Magyarországon.

Az Itáliában tanult Magyarországi Pál irányítása alatt terjeszkedő szerzetesrend nagy ambíciókkal érkezett hazánkba, a királyság ugyanis ebben az időben a nyugati kereszténység legkeletibb bástyája volt. A domonkosok a következő években missziót indítottak Havasalföld és Moldva területére, hogy megtérítsék az ottani kunokat – Milkó székhellyel püspökséget is alapítottak –, hosszú távon pedig ennél sokkal nagyobb vállalkozásra készültek: terveik között ott szerepelt az orosz államok katolizálása, miközben a végtelen sztyeppe népeit egész a Volgáig a pápa fennhatósága alá akarták vonni.

A térítés előkészítéseként a domonkosok 1231-től fogva számos expedíciót szerveztek, melyek közül az elsőt egy bizonyos Ottó vezette, aki három társával indult kelet felé. A végül egyedül hazatérő szerzetes aztán arról adott hírt elöljáróinak, hogy a keleti sztyeppén – nem tudjuk pontosan, hol – magyar emberekkel találkozott, akiknek az ősei annak idején nem tartottak a Kárpát-medencében hont foglaló törzsekkel. Ez a felfedezés természetesen plusz motivációt jelentett a magyarországi domonkosok számára, így 1235-ben újabb négytagú expedíció indult, melyben Julianus, Gerhardus és két másik szerzetes vett részt. Mint az Julianus felettesének, Riccardusnak a beszámolójából kiderül, a barátok májusban indultak el Fehérvárról, és miután Bulgárián keresztül eljutottak Konstantinápolyig, hajóra szálltak a Fekete-tengeren.

A szerzetesek Matrika – a mai Tamany – városánál értek partot, és előbb a Kaukázus környékén keresték a magyarokat, majd észak felé indultak, időközben azonban ketten úgy döntöttek, visszatérnek Magyarországra. Julianus és Gerhardus, a „maradék expedíció” azonban kitartott célja mellett, így ezek a szerzetesek, miután fél évet vesztegeltek az alánok földjén, észak felé haladtak a Volga mentén, mígnem egy Bunda nevű városba éltek. Ezen a vidéken már muszlimok éltek, miután pedig Julianus egyetlen megmaradt társát, Gerhardust is elveszítette, kénytelen volt egy imám szolgálatába szegődni, akivel végül eljutott a Volgai Bolgárországba. Egy bolgár városban aztán a domonkos szerzetes találkozott egy magyar származású asszonnyal, aki házassága következtében került el törzsétől; 1236 tavaszán neki köszönhetően jutott el Magna Hungariába, ahol összesen négy hetet töltött.

Ez idő alatt Julianus egyfelől behatóan tanulmányozta távolra szakadt rokonaink életét, másfelől pedig tájékozódott a sztyeppe zűrzavaros világának politikai helyzetéről is. Mint az Riccardus testvér beszámolójából kiderül, Magna Hungaria lakói pogány hitben, nomád módra éltek, fő étkük a hús, illetve a honfoglaló magyarok által is jól ismert kumisz volt. Julianus barát a volgai magyarokat bátor harcosoknak írta le, akik korábban győzedelmeskedtek az ottani népeket fenyegető tatárokon, majd szövetségre léptek addigi ellenségeikkel, és együtt sok országot meghódítottak.

Ami a sztyeppe történéseit illeti, Julianus elbeszélte elöljárójának, hogy négyhetes ott tartózkodása alatt találkozott a „tatár fejedelem” – azaz a mongol nagykán – követével, akitől hírt szerzett arról, hogy az ázsiai birodalom egy perzsa hadjáratot követően a Német-Római Birodalom és Európa meghódítását tervezi. Vélhetően ez a fenyegetés is szerepet játszott abban, hogy Julianus már 1236 júniusában úgy döntött, hazatér Magyarországra. A volgai magyarok tanácsára azonban a szerzetes nem az addig megtett úton indult visszafelé, hanem a mordvinok földjén, majd a kijevi Oroszországon és Lengyelországon jutott el az Árpádok királyságába A beszámoló szerint Julianus barát 1236. december 27-én, 19 hónap után lépett ismét magyar földre, hamarosan pedig tovább is utazott Rómába.

A szerzetestől nyert információk minden bizonnyal felkeltették a domonkos rend vezetőinek érdeklődését, ugyanis Julianus még Rómában volt, mikor újabb négy barát indult kelet felé, tavasszal pedig a tapasztalt utazó is visszatért a sztyeppére. Julianus barát második expedíciója azonban már hasztalan kereste a magyarokat, ugyanis nem sokkal távozása után Batu kán és Szubotáj seregei végigdúlták a Volga vidékét, az ott élő népeket pedig kiirtották, vagy elhurcolták Belső-Ázsiába. A szolgasorba taszított törzsek között ott voltak a volgai magyarok is, így Julianus első útja után távoli rokonainkról soha többé nem érkezett hír.

A szerzetes második vállalkozása ezzel együtt mégsem volt haszontalan, ugyanis a férfi 1237 során rengeteg információt szerzett a mongolokról, és egy levelet is vitt IV. Bélának (ur. 1235-1270), melyben a „tatárok” vezére ultimátumot adott a magyar királynak. Bár a távolról hozott üzenet akkor még üres fenyegetésnek tűnt, Julianus hazatérése után négy évvel a mongolok a Kárpát-medencében is megjelentek, és soha nem látott pusztítást hoztak Magyarországra.

Szerző: Tarján M. Tamás

 

rubicon.hu

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog