Szerző: Szerző Stejer Gábor

 

"Az elmúlt három évtizedben az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok logikája arra az alapvetésre épült, hogy Moszkva elfogadja a NATO-nak az európai erőviszonyok megváltoztatására irányuló minden lépését. Oroszországnak gyakran kellett engednie, ami nemcsak a kontinensen, de még a közvetlen határai mentén is fokozatosan rontotta a stratégiai pozícióit.

 

»Ez egészen addig a pillanatig igaz volt, amíg a Nyugat el nem döntötte, hogy Ukrajnát csatlakoztatja a transzatlanti világhoz, Kijev pedig éven át az Oroszországgal szembeni ellenállásra építette a politikáját«

 

Egyes szakértők Moszkva és Kijev viszonyát az Egyesült Államok-Kuba páros helyzetéhez hasonlítják. Egyrészről Kuba arra törekedett, hogy a világkapitalizmus elleni küzdelem élére álljon, másrészt szorosan beleépült az amerikai társadalmi-politikai életbe. Egyik oldalról hozzájárult a szovjet nukleáris fegyverek bevetéséhez, hogy szembeszálljon az Egyesült Államokkal, másrészt a Washington elleni harchoz nem rendelkezett saját katonai képességekkel. Persze, az orosz-ukrán ellentétek nem teljesen hasonlíthatók Washington és Havanna konfliktusos viszonyához.

 

»Kubával ellentétben például Ukrajna intenzív fegyverkezésbe kezdett, és immár jelentős katonai szereplővé vált Kelet-Európában. Ez komoly kihívás lesz Európa számára akkor is, ha Ukrajna győz, és abban az esetben is, ha veszítenek«

Mindez köszönhető az angolszászok dominálta NATO-nak, amely új minőségű hadsereggé változtatta az ukrán fegyveres erőket. Az ukrán hadsereg létszáma különböző források szerint békeidőben elérte a 250 ezer főt, ami az orosz fegyveres erők egynegyede. És ha ehhez hozzáadjuk a tartalékosokat, és más ukrán rendvédelmi szervek alkalmazottait, akkor a szám elérheti az egymilliót, ami már összemérhető az orosz hadsereg méretével. Ma mindezt az erőt a fronton vetik be, és aki ezt túléli, az komoly harcértékkel bír majd.

Ehhez vegyük hozzá, hogy Ukrajnában feloldathatatlan társadalmi-kulturális konfliktus feszül az oroszbarát identitású emberek, és azok között, akik világnézetüket a nyugat-ukrán nemzeti eszmével társítják. Ez utóbbi hatalma előre meghatározta a polgárháborús konfliktust az ország keleti részével. Ezután 2014-től nyolc éven át a Donbassz régiója Kijev részéről folyamatos katonai nyomás alatt áll.

»Ez a konfliktus előre vetítette mind az orosz identitású emberek radikalizálódását a Donbasszban, mind pedig az Oroszországot egzisztenciális fenyegetésként érző nyugatbarát beállítottságú emberek egyre agresszívabbá válását«

 

Utóbbiak életcéljukat már az Oroszország felett aratott győzelemben kezdték látni. Abban a hitben, hogy ez hozzájárul az ország keleti részén kialakult konfliktus megoldásához.

Az ellentmondások ilyen halmaza inkább a Dzsammu és Kasmír tulajdonjogáért több mint fél évszázada háborúzó India és Pakisztán szembenállásához hasonlítható. Mindkét ország a Brit-India összeomlása után jelent meg. Pakisztán számára az államiság kialakulása közvetlenül összefügg az Indiával szembeni ellenségeskedéssel. Mindkét állam egyszerre hozott létre nukleáris ütőerővel rendelkező komoly hadsereget. Pakisztán kapcsolatokat kezdett építeni az Indiához ellenségesen viszonyuló államokkal, így próbálva egyensúlyozni az Új-Delhiből áradó fenyegetést.

 

»Moszkva ilyen, vele antagonisztikusan szembenálló országnak tekintette Ukrajnát. Felismerve, hogy Kijev néhány éven belül jelentős mennyiségű fegyvert kaphat a NATO-országoktól, ami elegendő lenne ahhoz, hogy komoly károkat okozzon a Donbassznak, de akár magának Oroszországnak is«

Oroszországnak komoly stratégiai kihívással kellett szembenéznie. A Nyugattal és Kijevvel folytatott tárgyalások időhorizontja addig szűkült, amíg Ukrajna végre megszerezte a katonai potenciált a kelet-ukrajnai konfliktus megoldásához. Közben az oroszellenes hangulat is rendkívül gyorsan erősödött.

E tényezők kombinációja magyarázza, hogy Oroszország miért reagált higgadtan a két skandináv állam NATO-csatlakozási kérelmére. Ha összehasonlítjuk Finnország és Svédország katonai potenciálját, nyilvánvalóvá válik, hogy lényegesen alacsonyabbak az ukránnál. Ráadásul Oroszország és a skandináv országok között Ukrajnával ellentétben nincsenek olyan társadalmi-kulturális ellentétek, amelyek azonnal a katonai konfliktus eszkalációjához vezethetnek.

»Annak ellenére, hogy ez a konfliktus továbbra is két ország fegyveres konfrontációja, az komoly hatással lesz a világrend alakulására, és megváltoztatja Oroszország külpolitikai stratégiájának alakulását«

 

Vegyünk néhány ismeretlen tényezőt az új globális egyenletből. Még mindig nem világos, mi lesz az ENSZ jövője, és hol lesz benne Oroszország helye? Hogyan fog működni a globális gazdaság, és a logisztika? Hogyan és hová exportálják az orosz energiaforrásokat? Vajon az Európai Unió gazdaságilag ugyanolyan stabil és tartós marad, mint az olcsó orosz erőforrások mellett volt?

 

 

 

»Nyilvánvaló, hogy Oroszország kapcsolatai a Nyugattal minőségileg megváltoznak. Oroszország és a NATO-országok immár a negyvenes évek második felének, a kialakuló kemény bipoláris világrend idejének szellemében lesznek ellenségek«

Láthatóak azonban az Egyesült Államok és Európa változó kapcsolatának körvonalai is. Most az európaiak nem választhatnak partnert, kénytelenek csak az Egyesült Államokra koncentrálni, a stratégiai diverzifikáció lehetőségének hiányában pedig kénytelenek alávetni magukat a NATO-fegyelemnek. Mivel nincs módjuk Oroszországgal együttműködni, az amerikai katonai védelemre kell támaszkodniuk, ami sokkal többe kerül nekik. E tekintetben Európa elveszíti stratégiai autonómiáját, ami valószínűleg a kibontakozó válság egyik fő következménye lesz.

 

• < Előző
• Következő >