- Részletek
- Kategória: Publicisztika
- Publikálva: 2021. március 11.
Szerző: Pásztor Péter
orszagut.com
A politikában két dolgot vártunk 1989 után: parlamenti demokráciát, és azt, hogy ez a kisebbségek számára lehetővé tegye, hogy szervezhessék magukat, illetve kollektív jogaikat elismerjék a területükön élő államok keretében, valamint a nemzetközi közösség elismerje ezeket a jogokat. Az első olyan kommunista utódállami elképzelésben megvalósult, de a második vonatkozásban csalódtunk leginkább. (Szék-helyek megjegyzés)
"–, a nemzetközi és uniós jog változatlanul nem akarja elfogadni a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elvét.
Így amikor a lisszaboni szerződés alapján 2011-ben létrejött az európai polgári kezdeményezés intézménye, azonnal felvetődött előbb a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), majd az RMDSZ háza táján, hogy ilyen népi akció követelje, hogy az Európai Unió, amely mi vagyunk, és amelyet tagállamai a jogvédelem kitüntetett feladatával is felruháztak, ismerje el a nemzeti kisebbségek jogait, hiszen csaknem ötvenmillió európai él kisebbségi sorban. A két kezdeményezés két szervezet és kisebbségpolitikai felfogás vetélkedésére vall. Utóbb, amikor az aláírásgyűjtés megkezdődött, sok rokonszenvező fel sem fogta a kettő különböző voltát. Az SZNT „Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért” című indítványa arra irányul, hogy az Unió közvetlenül a nemzeti régióknak is adjon támogatást. Ezzel új mozzanatot vezetett be a magyar kisebbségvédelmi érvelésbe: a regionalizmus uniós elvéhez csatlakozva próbál a nemzeti kisebbségi önkormányzatiságnak, jelesül a székely autonómiatörekvéseknek uniós jogalapot teremteni. Az RMDSZ az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójával (FUEN) közösen indított, „Minority SafePack – Egymillió aláírás az európai sokszínűségért” nevű akciója a kisebbségekhez tartozó egyének jogvédelmét szorgalmazza. Vagyis azt a harmincéves és több eredményt is felmutató magyar érvelést követi, amely az egyéni jogokra, a diszkriminációellenességre, a társadalmi esélyegyenlőségre hivatkozva akarja az őshonos kisebbségek kollektív jogait a nemzetközi, ezúttal az uniós jogrenddel elismertetni.
Az SZNT 2013. június 18-án, az RMDSZ–FUEN 2013. július 15-én terjesztette be kérelmét az aláírásgyűjtés megindítására az Európai Bizottsághoz. A Bizottság hatáskörhiányra hivatkozva mindkettőt elutasította.
A döntést mindkét beadványozó csoport megfellebbezte, és az Európai Bíróság a bizottsági indoklás elégtelenségére utalva megfordította azt (végül a 2019. március 7-i, illetve szeptember 24-i ítéletében). A Bíróság határozatából sokan a reményeiket valóságnak véve az uniós hatáskör kiterjeszthetőségét olvasták ki,
holott az csak a bizottsági indoklás alkalmatlanságát mondta ki.
Az aláírásgyűjtés megkezdődhetett. A jogi érvelés, a részletes javaslatok elég erősnek tűnhettek ahhoz, hogy ígérjék: képesek leküzdeni az uniós hatáskörhiány akadályát.
A két kezdeményezést pártállástól függetlenül idehaza mindenki felkarolta – az ellenzéknek különösen az egyébként a Fideszhez erősebben kötődő SZNT felvetése tetszett: az uniós támogatásokba ne szólhasson bele központi kormány. Noha az előírt egymillió támogatót sikerült mindkét esetben hét országból megnyerni, a többségük magyar lévén, egyik kezdeményezés se tudta levetkőzni magyar voltát. A ritkán tapasztalható össznemzeti lelkesedésben a kétely hangjai pedig vagy nem hallatszottak, vagy huhogásnak hatottak.
2020. december 17-én az Európai Parlament az eljárásnak megfelelően megtárgyalta a SafePack-kezdeményezést, és kérte a Bizottságot, indítványozzon jogalkotást a javaslatokról, mondván, bár a legtöbb uniós országban példás összhangban él a többség a kisebbségeivel, helyénvaló az igény. Ezután annál inkább dermesztőleg hatott a Bizottság január 14-i közleménye, amelyben az döntően a hatáskör hiányára hivatkozva szőröstül-bőröstül elutasította a javaslatokat. Akik az évek során hozzászoktak az Unió ócsárlásához, újabb alkalmat találtak az acsarkodásra. Bár többekben felmerült, a Bizottság nem móresre akarta tanítani a folyton fenekedő magyarokat, hiszen döntését a tagállamok véleményét kipuhatolva-ismerve hozta meg – aligha nyújtana be olyan előterjesztést, amely eleve ellenkezik a tagállamok akaratával. A kisebbségi kérdés valójában többüknek komoly fejfájást okoz: Franciaország az iszlám lakosságával kínlódik; a spanyol állam – az egyébként széles körű jogokat élvező – katalánok önállósodási törekvései miatt a felbomlás szélén tántorog; a balti államokat a betelepült, fél évszázada ott honos orosz nemzetiség révén ejti túszul a birodalmi szomszéd; és a nyugati politikai közgondolkodás számára roppant jelentőségteljesen: Németországot a kisebbségi nemzetrészeinek védelme ürügyén indított világháború miatt a lelkiismeret furdalja (ha néha csak látszólag is).
A tagállamoknak így aligha jut eszébe kisebbségi ügyeiket közös szabályozásnak alávetni.
Mi több, akármennyit papol is az uniós joganyag a kisebbségek és a kulturális sokszínűség védelméről, elvétve sem ejt szót nemzeti kisebbségekről. Az ugyanis képes megbontani a status quót, márpedig az európai egységesülés legfőbb értéke éppen az egyensúly fenntartásában van. A Bizottság tehát nem csupán a mostani politikai viszonyokat, hanem a jog elveit is mérlegelve tartózkodott a módfelett kényes kérdésbe való beavatkozástól.
Szóvá tehetnénk: szimbolikusan igazán engedhetett volna néhány javaslat esetén. Csakhogy ezzel a Bizottság elismerte volna: lenne tennivalója."