Kaliforniában szintet lépett az elmebaj

Tíz évvel ezelőtt a konzervatív – majdnem jóérzésűt írtam – emberek még őszinte döbbenettel figyelték a Pride-nak nevezett homoszexuális gyűléseken felvonuló, tangában és miniszoknyában táncoló férfiakat, néhányan még olyan ocsmányságokra is képesek voltak, hogy az egymást ölelő, női ruhákban riszáló szakállas urakat látva undorodva elforduljanak, és holmi ­bibliai tanításokra, jóérzésre meg keresztény erkölcsökre, konzervatív értékekre hivatkozzanak. Nos, róluk azóta kiderült, hogy a súlyosan transzfóbok táborát gyarapítják.

Megtanultunk tehát egy új szót. Transzszexuális. De akció volt a haladás szupershopjában, így hozzácsaptak még egyet: transzfób. A dolog azért volt furcsa, mert a homoszexuális társadalom akkori képviselői, szószólói arról beszéltek, hogy szó sincs arról, hogy ezek az urak (?) képviselnék, reprezentálnák őket, akik mind­össze magamutogató extremisták, és akikkel óriási hiba lenne egy kalap alá venni őket, akikkel nem is érdemes foglalkozni.

Majd kis idő múltán kiderült, hogy dehogyis nem kell velük foglalkozni. Sőt! Ünnepelni kell ezeket az embereket is. Nem elfogadni, nem tolerálni. Az már kevés. Ma már az a gyanús, az a rejtőzködő homo- és transzfób, aki nem cserél profilképet, aki nem követel egyenlő jogokat a házasodás és az örökbefogadás tekintetében az LMBTQI-közösség minden egyes képviselőjének. A szakállas, tangás táncos lábúaknak is. Aki nem harcol velük az első sorokban.

Hiszen – mondják – nekik is joguk van néhány gyereket örökbe fogadni, majd felnevelni. A gyerekek jogairól pedig szó se essék, az nem fontos, azt már meghaladta a progresszió. Később a minibe csomagolt, harsányan kisminkelt szakállas férfiakról kiderült, hogy queernek kell őket nevezni – még egy új szó –, majd a férfinők kisvártatva megjelentek az óvodákban, és érzékenyítő előadásokat kezdtek tartani a megdöbbent hároméveseknek.

Meséket olvastak fel nekik, kedves történetekkel szórakoztatták a középső csoportosokat. Hiszen az elfogadást nem lehet elég korán kezdeni. A határokat egyre jobban kitolták, feszegették, a konzervatívok pedig lépésről lépésre hátráltak, és közben egyre bátortalanabbul biztatták azzal egymást, hogy most már egészen biztosan nem kell egy tapodtat sem hátrébb mozdulniuk. A kis naivak. (...)

A minap Kaliforniában egy liberális bíró meg is törte a fasizmus és a maradiság csöndjét. Mint azt a hazai jobboldali sajtó megírta, egy hármasban együtt élő, poliámor meleg férficsoport lesz az első, akik hivatalosan szerepelnek két béranya szülte amerikai csecsemő születési anyakönyvi kivonatán. Ian Jenkins, Alan Mayfield és Jeremy Allen Hodges a szerencsések, a két szerencsétlen babát pedig Pipernek és Parkernek hívja a három délceg apukája. Ünnepeljünk, vigadjunk, cseréljünk profilképet, hiszen csodálatos dolog történt!

No, nem most, mert a Soros-plakátok segítségével gyűlölködő nácikká változtatott magyarok még nem készültek fel ekkora szintlépésre, éppen ezért a honi baloldali sajtó nem is számolt be az ügyről, de ide a bökőt, hogy egy másfél év múlva a Netflixen és az HBO-n egyre több filmben fogunk kedves melegtrió­kat látni, ahogyan csupa szeretetben, sok humorral nevelgetik édes csemetéiket. Lesznek új fejezetek a Meseország mindenkié című klasszikusban, amelyekben négy férfi fogja szeretni cuki kislányát és kisfiát, és a Telex is hosszú cikkekben fog érvelni amellett, hogy négy szülő jobb, mint kettő.

Ez vár ránk, kedves barátaink. Ha továbbhátrálunk. Álljunk most már meg.