Umberto Eco keményen támadja a közösségi hálózatokat: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 

 Folytatása a 2018. február 2-ai megjelenésnek.

A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (1)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (2)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (3)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (4)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (5)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (6)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (7)

Az 1562 előtti időkből fennmaradt meglehetősen kevés számú erre vonatkozó forrás alapján nehéz pontosan meghatározni a primori réteget. Az 1562 után készült összeírások pedig már azokat is tartalmazták, akiket a segesvári országgyűlés sorolt a nemesek közé. Itt tehát gyakorta a kategóriák is változnak. Hozzávetőlegesen biztos adatnak mégis elfogadhatjuk azt az 1569 körül készült csík-gyergyó-kászonszéki összeírást, ami még a primor kategóriát használta a nobilis helyett.[123] Mivel időben még közel esik a változásokat hozó 1562-höz, adatait hitelesnek tarthatjuk. Eszerint a három székben összeírt primorok száma 15 volt.[124]

A legjelentősebb családok mellett, mint az Andrássi, a Lázár, a Mikó és a Becz, olyanokat is találunk, akik nem töltöttek be olyan nagy méltóságokat és nem is rendelkeztek olyan tekintéllyel, mint ezek, mégis a primorok között említtettek meg. Azt mutatja ez, hogy az eredeti vezető rétegen belül is végbement egy polarizálódás, egyesek esetleg országos hivatalokat, vármegyei birtokokat szereztek, mások azonban elsősorban a tradíció miatt tartattak primornak. A felsorolt családok közül az Andrássiak a 16. század végén, mivel részt vettek Bekes Gáspár által vezetett felkelésben, a fej- és jószágvesztéstől tartva elhagyták Erdély területét és Krasznahorka várát és uradalmát megszerezve a későbbiekben már nem tartoztak a székely nemesség közé.[125]

Az előbbiek alapján tehát már a középkorban is kimutatható volt bizonyos különbség primorok és primorok között. Ebből az időből természetesen nem rendelkezünk olyan részletes és pontos adatokkal, mint a 16-17. századtól kezdve, amikor megjelentek a székely összeírások és a székelységen belüli írásbeliség is jelentősebb méreteket öltött. A korábbi helyzetre következtethetünk, illetve abban az esetben tudunk biztosat, hogyha az illető székely nemes részesült valamilyen adományban, nemeslevelet kapott vagy birtokadományt, hogyha országos tisztségeket töltött be illetve ha valamilyen okból, főleg a 15. század végétől, feljegyezték a nevét a székely főtisztek között. Így ismerjük a hidvégi Mikó és Nemes famíliák 1474-ből származó nemeslevelét, tudjuk, hogy Nagyajtai Cserei Balázs 1393-ban már nemesi címert kapott Zsigmond királytól, valamint birtokot a vármegyén, vagy például a Kálnoki családnak is volt Nagy Lajos idejéből származó armálisa.[126] Ugyanígy rendelkeztek a Székelyföldön kívüli birtokokkal például a vargyasi Danielek[127] valamint a már említett Andrássiak[128] is. A Becz családról is tudjuk, hogy 1456-ban egy Budán kelt oklevél szerint a család négy tagja részesült címeradományban.[129]

Többek töltöttek be fontos tisztségeket, akár a székelység vezetőiként, akár az országos politikában. Természetesen a székely nemességnek rendkívül fontos szerep jutott a hadviselésben is. A nyárádtői Pókai Balázs például 1555-ben a törökökkel vívott küzdelmekben a magyar nemesség hadainak zászlótartójaként vett részt,[130] mint a magyar nemesség teljes jogú tagja. A székely primorok közül a legtekintélyesebbek gyakorta láttak el bírói feladatokat is az uralkodó megbízásából a Székelyföldön. Háromszéki perben a bírói tisztet Szentpáli Kornis Miklós, Alsórákosi Sükösd Benedek, Szentgyörgyi Daczó Pál, Uzoni Béldi Kelemen, Olaszteleki Daczó István és Köpeczi Botz Miklós látta el 1554-ben.[131] Csíkszéken az 1560-ban János Zsigmond által kinevezett székely előkelők voltak: Csíkszentmihályi Sándor Mihály, Szenttamási Lázár Bernád, Taploczai Salamon István, Nagy Máté és Jánosi Imre, Kozmási Betz Pál, Csicsói Lázár János és Szentkirályi Andrássi Márton. Az Andrássi, Lázár, Korniss és Sándor család tagjai több ízben megemlíttettek úgy is, mint végrendeletek végrehajtói, kihirdetői.[132] Követi feladatokat is ezek a családok kaptak, 1545-ben például Korniss Miklós és Márton András Fráter Györgynél járt követségben.[133] 1551-ben szintén Fráter Györgynél járt Sándor Mihály és Petki Bálint, a többi székely főembert is képviselve.[134] 1553 március 14-én kelt levélből tudjuk, hogy a János Zsigmond Erdélybe való visszahozatala ügyében folyt tárgyalások részesei voltak Andrássi Márton, a csíkszentmihályi Sándor Mihály, Daczó Pál, Kendi Antal és Kendi Ferenc is.[135] 1554-ben Bernád Balázs és Sándor Mihály képviselte a székelységet I. Ferdinánd előtt, kérve, hogy régi szabadságukat és adómentességüket erősítse meg.[136] A két székely nemes itt nem csupán kérelmet adott át, de erdélyi követként vettek részt a pozsonyi országgyűlésen is.[137] Két évvel később, amikor az erdélyi rendek visszahozták Izabellát és János Zsigmondot, az eléjük küldött követségben is több székely főúr volt jelen, Andrássi Márton, Betz Pál és Lázár Imre.[138] A főtisztségek listái a középkorra vonatkozóan csak meglehetős hiányossággal maradtak fenn, mégis tudjuk, hogy például Udvarhelyszéken a legtöbb jelentős tisztség a Korniss család kezében volt,[139] mellettük többször szerephez jutottak a Nyujtódiak, a Kachai valamint a Benedekfi család is. A Marosszékről származó főtiszti lajstrom tanúsága szerint több ízben főhadnagyi-főkapitányi és főbírói címet viseltek a Tóthok, a Barcsaiak, a Gyalakutiak, a Bicsakok, az Apafi, a Mikó, a Semjén. a Csányi és a Lázár család[140]. Olyan is gyakran előfordult, hogy egy család több székben is betöltött fontos tisztségeket, így lehetett az udvarhelyszéki Daniel család egyik tagja például Háromszék főkapitánya.[141] A székely tisztségek mellett némelyek más szolgálatokat is vállaltak, mint a Sepsi széki Daczó Máté, aki fogarasi várnagy volt.[142] Ez a tisztség azonban társadalmi helyzetét is mutatja, hiszen Sepsi széki főemberként a vármegyei nemesség szolgálatában állott.

A primorok pontos számarányairól a különböző székekben a 16-17. századig nem készültek összeírások. Az elsők közé tartozik az az 1566-ban készült lista, amelyben feltüntették mindazon primorokat és lófőket, akik János Zsigmond mellett harcoltak.[143] A listán, mivel nem népesség-összeírás, csupán a hadban résztvettek névsora, nem szerepelt mindenki. Az összeírt főnépek közül 17-en udvarhelyszéki (Kornis Mihály, Kornis Farkas, Petki Mihály, János Geréb, Jánosy Péter, Boldizsár és György Geréb, Nyujtódi György, Petki Bálint, Daniel Péter, Balássy Ferenc, Benedekfi István, Benedekfi Péter, Kachay Mihály, János Geréb, Begessy János, Andocsi Lőrinc), 12-en marosszéki (Lázár Imre, Lázár Ferenc, Lázár János, Tóth Balázs, Zeleméry Péter, Váradi Pál deák, Kun Benedek, Csányi István, Lázár Lőrinc, Balássy István, Chernezy Gáspár, Bekes Farkas), 4-en csíki (Lázár István, Lázár János, Lázár Farkas, Becz Imre), 19-en háromszéki (Sepsi: Kálnoki Bálint, Daczó György, Daczó Ferenc, Mikó Miklós, Kálnoki Tamás, Baróti Pál, Kézdi: Bernáld Miklós, Apor István, Domokos Tamás, Domokos István, Apor Imre, Apor Péter, Csomortán László, Orbai: Basa Péter, Mikes Benedek, Mihálcz Miklós, Mikes Mihály, Szörcsei Demeter, Bodor Pál) primorok. Egy minden bizonnyal ugyanakkor készült és csak Udvarhelyszékre vonatkozó névsor azonban az eddig felsoroltakon kívül a primorok között említ néhány olyan székelyt is, akik a másik névsorban a lófők között szerepeltek, így Antalfi Mátyást, Gálfi Jánost, Márton Jánost valamint Tarcsafalvi Márton deákot.[144] Ezek a bizonytalanságok azt is mutatják, hogy a primorok rétegének meghatározása a székelységben nehézségekbe ütközik. Egyrészt ugyanis úgy tűnik, mintha a székelyek között nagyon is világosan elkülönült volna az, hogy ki tartozott az előkelők és ki a lófők közé. Ugyanakkor ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy sokáig semmilyen oklevél nem ejtett szót a székely társadalom hármas tagolódásáról. 1466-ban Háromszék társadalmát még maiores vel minoresként írták le, tehát összesen két rendet említettek, a fő- és közrendet.[145] Ezt megelőzően, már 1407-ben szó esett előkelőkről (seniores) Háromszék közgyűlésén.[146] majd szintén Háromszéken 1408-ban újra seniorok említtettek.[147] 1426-ban ugyanott a potiores megnevezést használták a szék hatalmasabbjaira,[148] de használatos volt a principales siculi elnevezés is.[149] A senior megnevezésre Udvarhelyszéken is volt példa.[150] Nem minden esetben tudjuk azonban, hogy a megnevezések kiket, melyik réteget takarják, az elnevezések ugyanis gyakorta változtak, így például a székelység lófő rétegének később állandósuló nevét, a primipilust ekkor még a széki hadnagyokra is alkalmazták.[151] 1466-ban azonban a zabolai székely nemzetgyűlésen kiadott határozatok világosan csak a székelység két csoportját nevezték meg, a főrendűeket vagy előkelőket és a köznépet. Magát a nemzetgyűlést is azért hívták össze, hogy a két rend közötti viszályokat elsimítsák, amik Háromszéken felkeléshez vezettek.[152] A köznép által előterjesztett panaszok között az szerepelt, hogy a főnép őket régi jogaiktól, szabadságuktól megfosztani igyekezett, és erőszakkal kényszerített közülük sokakat a szolgálatra.

A Zabolán született határozatok, amelyek elvben nem tiltották a köznép tagjainak, hogy valamely főrendű védelme alá helyezvén magukat annak szolgálatába álljanak, már mutatja, hogy a folyamatot természetesnek tekintették. Csupán azt tiltották meg, hogy a személyes szabadsággal bíró közszékelyt bárki erőszakkal kényszerítse szolgálatra. A szabadság megőrzését szolgálta az a pont is, amelynek értelmében Kézdiszék bíróságában az esküdtek fele az előkelők, fele pedig a közszékelyek közül választatott. 1473-ban újabb panaszokkal fordultak a szegényebb székelyek a zempléni táborában tartózkodó Mátyáshoz, újra csak a főemberek túlkapásai miatt, amiket Udvarhelyszéken és Marosszéken követtek el.[153] A panaszosok itt már nem egyszerűen a közszékelyek voltak, hanem a lovas és gyalogos székelyek együtt, ami a lóval katonáskodó székelyeken belül egy erőteljes polarizálódást feltételez. A főemberek a kollektív nemesség adta jogosítványokkal ellentétesen itt pénzszolgáltatásra kényszerítették az alattuk lévőket. Az uralkodónak az ügyben kiadott parancsa egyrészt visszaállítani kívánta a korábbi állapotokat, tehát megtiltotta a további visszaéléseket. Emellett azonban mintegy legitimizálta a kialakult helyzetet, három rendet különböztetvén meg a székely társadalmon belül, hiszen azt az utasítást adta, hogy a székelységet írják össze, méghozzá külön a lovasokat, ők voltak a primipilusok, külön a gyalogokat és harmadik rendként külön a főembereket, akiket a primores megnevezéssel illettek. A kategóriákhoz való tartozás kritériuma az volt, hogy például a lófők őseinek is a lófők közé kellett tartoznia. A rendek szerinti besorolást önhatalmúlag a primorok sem változtathatták meg. Elvileg lehetséges volt a felsőbb rendbe kerülés, a szabályozás azonban ezt már vagyoni helyzethez kötötte. A felsőbb rendbe lépés a vajda, illetve a székely ispán tudtával és engedélyével történhetett, hogyha az illetőnek legalább három nyílföld vagyona volt. A szabályozás alapján valószínűnek látszik, hogy a rendezés egy korábban is létező állapot alapján készült el. Már korábban utaltunk rá, hogy a nemek és ágak szerinti hivatalviselés, a 15. századra már bizonyosan, néhány család kezében volt, ők váltogatták egymást a különböző tisztségek betöltésében. Tudjuk, hogy az ágakban betöltött hely lófőbirtokhoz kötődött, elvileg tehát örökölhető vagy megszerezhető volt A hagyomány, adomány vagy meggazdagodás útján így megjelenő primori réteg abban is különbözött a lovas katonai szolgálattal tartozó és többnyire egy lóval katonáskodó lófőktől, hogy a primorok 3-5 lovast voltak kötelesek kiállítani.[154] Esetenként, mint azt az 1566-os katonai névsorban láttuk, a székely főember nem is vett részt személyesen a csatákban, csupán embereit küldte el a "maga képében". A primorok vagy székely főemberek kiváltságai közé tartozott, hogy a széki törvényszék tagjait közülük választották.[155] Az igazságszolgáltatás folytonossága azonban megkívánta, hogy létrehozzák az esküdtszék intézményét állandó székülőkkel. Az 1466-os zabolai végzés értelmében az esküdtek felét a közszékelyek közül kellett választani.[156] Az elv azonban nem lett gyakorlattá, 1505-ben az udvarhelyi fellebbezési törvényszék felállításakor ugyanis a harmadik, azaz közrendet már nem vették figyelembe. Az 1506-os agyagfalvi nemzetgyűlésen szintén három réteget különböztettek meg, az elsőket vagy primorokat, a lófő vagy tisztviselői rendet és a köznépet.[157] Azt mondhatjuk tehát, hogy 1466 után a székelység hármas tagolása teljesen gyakorlattá vált.[158] Ezt alkalmazta az Ulászló által 1499-ben kiadott kiváltságlevél is, amely a székely jogszokást igyekezett a kor viszonyaihoz és igényeihez igazítani és rögzíteni.[159] Kimondta, hogy a székely azért volt nemesnek tekinthető, mert állandóan készen kellett állnia az ország védelmére. Ez a mondat lényegében nem volt más, mint az évszázados jogszokás írásba foglalása. Természetesen azonban magában rejtette annak a lehetőségét is, hogy a nem katonáskodó székelyek kívül rekedjenek a jogok és kötelezettségek rendjén. Külön kell azonban választanunk a nemesi kiváltságoknak a székelyek közt meglévő elemeit. Úgy tűnik ugyanis, hogy, noha annak már a 16. század elejéről is vannak nyomai, hogy a megjelenő adókat a főnépek a köznéppel fizettették,[160] ez nem jelentette automatikusan a kiváltságok egészének elveszítését. Aki saját telkén gazdálkodott, bármilyen szegény volt is, a székely közösség része maradt és ezzel megőrizte személyi szabadságát, esetleg jogait a közösség-faluközösség életébe való beleszólásra is. Abban az esetben veszítette el szinte székely mivoltát is, hogyha jobbágyi sorba került. Sajnos azonban még ezt is csak meglehetős óvatossággal jelenthetjük ki, a személyi kötődéseknek, függéseknek ugyanis roppant széles skálájával találkozunk a székelyek között. A bármiféle szolgálatban állók nagy többsége például rendelkezett saját telekkel, és nem annak a birtokán élt, akinek szolgált. Ezért ezek többsége nem feltétlenül tekintette jobbágynak magát. Megnevezésük is változó, sokszor nem következetes. Az azonban, aki földjét elveszítve valakinek a "földönlakójává"[161] vált, gyakorlatilag kikerült a székelység szervezőerejét jelentő faluközösségből és veszély fenyegethette székely identitását is. 1562-ig azonban nem fenyegette különösebb veszély a szabad paraszti székely társadalmat. Az 1602-3-as Basta-féle összeírás alapján ismerünk meglehetősen pontatlan, de mégis legalább arányaiban jellemzőnek tekinthető adatokat a Székelyföldön található jobbágyokról. Annak ellenére is, hogy 1566-tól a fejedelem jelentős számban adományozott el székely közrendűeket jobbágyként, azt találjuk, hogy arányuk még majd negyven év elteltével[162] sem volt jelentős, egyedül Udvarhelyszéken érte el a 14 százalékot, Marosszéken 10 százalék volt, a többi székekben pedig 10 százalék alatt maradt, Csík-Gyergyó-Kászonszékben 7, Háromszékben pedig csupán 5 százalék volt.[163]

Az 1466 után minden forrás által megemlített három székely rend vagy réteg elnevezése meglehetős változatosságot mutatott,[164] és különösképpen így volt ez a főnépek esetében. A közrendűek elnevezése hol communitas, hol pedites lett, a hivatalviselő középen elhelyezkedő réteg tagjainak elnevezése lófő, lófej, primipili, equites vagy lovas székely lett. Az 1499-es kiváltságlevél értelmében az első rend tagjai azok lehettek, akik legalább három nyílföld székely örökséggel rendelkeztek,[165] a valóságban azonban, mint ezt már a korábbiakban is láthattuk, ezt a réteget a hagyomány termelte ki.[166] Elnevezésük seniores, potiores, primores volt a leggyakrabban. Emellett azonban, főleg olyan iratokban, amely nem a székelység önkormányzata által létrehozott irat volt, megjelent a nobiles elnevezés is. A legtöbb oklevél a továbbiakban is leginkább a primores kifejezést használta, főképp akkor, amikor a székely főnép egészéről szólt. Ezért nem állíthatjuk, hogy a nobiles cím automatikusan minden primor esetében használatos volt. Éppen ellenkezőleg, feltehetjük, hogy ezt a megnevezést csak bizonyos primorokra alkalmazták. Már 1359-ből származó adatunk is van róla, hogy nobilisként tartották számon a Hidvégi Mikó családot.[167] A 15. századtól kezdődően különösen megszaporodtak a székelység bizonyos családjainak esetében a nobilis megnevezések. A Hídvégi Mikó és Nemes családok tagjainak nevei szerepeltek a legtöbbször nobilisként.[168] Mellettük azonban megtalálhatjuk a nobilisként titulált családok között a Gyalakuti,[169] az Apor,[170] a Tóth.[171] a Czirjék,[172] a Bicsak,[173] a Daczó,[174] a Béldi,[175] a Daniel,[176] valamint a Kornis családot is.[177] A nobilis megnevezés használata sajátos paradoxonnak számított egészen 1562-ig, addig ugyanis a nemesség kiváltságai elméletben az egész székely nemzet minden egyes tagját megillették, tekintet nélkül vagyoni helyzetére. Azonban már II. Ulászlónak a korábban már említett 1499-es rendezése[178] is sajátos módon különbséget tett nemes és nem nemes székely között, ami a korábbi viszonyok megbomlását jelzi.[179] 1552-ben Ferdinánd biztosai is megjegyezték, hogy noha a székelyek általában véve mind nemeseknek voltak tekinthetők, három rendre voltak osztva, és a legelsőbe tartozókat nevezték nemeseknek. Őket a biztosok a bárókhoz illetve a patríciusokhoz hasonlították.[180] Olyan módon is megkülönböztették még a két felső rendet is, hogy követküldés alkalmával a főembereknek (potior), tehát bíróknak vagy kapitányoknak valamint más nemeseknek (alter nobilis) fél márka útiköltséget adtak, míg a lófőknek csak 25, a közszékelyeknek pedig 12 dénárt.[181] A 16. század elején a két első rend tagjai igyekeztek kivonni magukat az ökörsütés (signatura boum) alól és az adómentességet a szolgálatukba vont földönlakók számára is megszerezni. Így fordulhatott elő, hogy a korábban begyűjtött 36-40 ezer ökör helyett 1552-re csupán 12 ezer ökröt sikerült a Székelyföld területéről összegyűjteni.[182] Az adózásból való részvállalás a 16. században egyre gyakoribbá vált,[183] 1558-ban például a tordai országgyűlés úgy intézkedett, hogy a székelyek, a szászokhoz és magyarokhoz hasonlóan portánként egy-egy forintot fizessenek.[184] Emellett azonban azt is kimondták, hogy a főemberek és lófők jobbágyai, akik nem szabad birtokot műveltek, a primorokkal, lófőkkel és ezek szegődött szolgáival együtt az adó alól mentesek legyenek, ezzel az adóterheket a köznépre hárítva. Noha az 1505-ös és 1506-os székely nemzetgyűlések még az egységes székely nemesség mellett foglaltak állást, a 15. századtól kezdődően megszaporodott székely felkelések arra utalnak, hogy feszültség keletkezett a székely társadalmon belül. A felkeléseket elsősorban a székely nemességgel szemben indították, érdemes azonban felfigyelnünk arra a tényre, hogy a székelység, alapvetően szabad paraszti társadalom-jellegéből következően, voltaképpen hasonlóan bánt mindazokkal, akik a jogok és kötelességek szigorú rendjéből kiestek vagy szabadulni próbáltak. Abban az esetben ugyanis, hogyha egy székely elkötötte magát és valóságosan jobbágyi állapotúvá lett,[185] a székely társadalom már nem tekintette székelynek sem. Ugyanezt tapasztalhatjuk azon városok esetében, akik a 15-16. században sorozatos összeütközésekbe, pereskedésekbe keveredtek a székek közösségével, amikor városi kiváltságaikra hivatkozva igyekeztek kivonni magukat a székely közösségre hárult kötelezettségek alól.[186] Ugyanilyen indokok alapján érezték a közösségből kiszakadóknak azokat, akik immár nemcsak székelységük miatt számítottak a nemesek közé, és igyekeztek minden eszközzel megakadályozni őket a kiemelkedésben. Ennek eszközéül leggyakrabban a nemesség házainak megdúlását választották, ami sokszor nem terjedt túl pár falu, esetleg egy szék határain. 1430-ban viszont már általános felkelés tört ki a nemességgel szemben.[187] 1465-ben Háromszékben robbant ki felkelés Szolga Miklós székely kapitány vezetésével a székely főrend ellen, ennek a felkelésnek a vitás kérdéseit igyekeztek orvosolni az 1466-ban kiadott zabolai végzés pontjai.[188] A forrongások azonban nem szűntek meg teljesen, ezért az 1505-ös udvarhelyi székely nemzetgyűlésen megkísérelték visszaállítani és írásba foglalni a székelység régi jogait. Egy évvel később, az újra jelentkező mozgalom hatására határozatokat hoztak a közszékelyek kárára. 1510-ben a csíki és gyergyói székelyek űzték el a nemeseket otthonaikból, 1519-ben pedig szintén Csíkszékből indult ki egy felkelés a vajda, Szapolyai János ellen. Ezeket 1541-ben majd 1562-ben újabb lázadások követték, és az 1562-es felkelés leverése után, részben büntető, de sokkal inkább rendező szándékkal hozta meg a segesvári országgyűlés a székelységet sújtó határozatait.[189] A közszékelység kiváltságainak folyamatos és állandó csorbulása miatt a nagyobb felkelések között is hangot adott elégedetlenségének, mint például 1552-53-ban, amikor a sóhasználatukat korlátozták. Míg ugyanis korábban az egész székelységre vonatkozott a szabad sókereskedelem joga, ekkoriban már ezt tiltani kezdték a közszékelyek esetében. 1555-ben azonban még megerősítették a korábbi szokásjogot, és a közszékelyeknek, igaz, némi korlátozással, de engedélyezték a sóval való kereskedelmet.[190]

Előfordult, hogy vagyonosabb székelyek álltak az ilyen mozgalmak élére, akik ezért a mozgalmak leverése után elveszítették birtokaikat, őket pedig száműzték. Ez történt 1519-ben is, amikor a száműzöttek birtokait Szapolyai János az Apor családnak adományozta.[191]

Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében (részlet)

 Vége

Forrás: mek.oszk.hu/

Jegyzet

123. SZOkl. II. 269-277.

124. Amadéfalván primor Antal Balázs és Antal Pál, Csicsófalván Lázár János, Vacsárcsiban Fejér György és Máté János, Szentmihályban Sándor Mihályné és Sándor István, Zsögödön Mikó János és Czakó Benedekné, Bankfalván Becz Györgyné, Szentkirályon Andrássi Márton, Szentimrén Antal László és egy bizonyos Antal Hannagj, Kozmáson Becz Pál.

125. Az Andrássi család a középkor során a legtekintélyesebb székely családok egyike. Nevük szerepelt a székely főemberek listáján, és a legtöbb esetben a székely nemzetgyűléseken a legelső székelyek közé tartoztak. Noha egy adománylevelük 1569-ből származik, a család már korábban is jelentős súlyú volt, hiszen már az adományozás előtt is birtokoltak székely örökséget Csíkszentkirályon, ahol a család egyik tagja, Andrássi Márton primor volt. A család egyik előneve is Csíkszentkirályi volt. Az említett Andrássi Márton primor még élt 1569-ben, amikor adományban nyerte maga és fia Péter, akkor csíki főkirálybíró részére a csíkszentsimoni részjószágot. Egy nap múlva, november 3-án egy újabb adománylevéllel jutott a birtokukba az egész Csíkszentimre és a 42 jobbágytelekből álló csíkszentkirályi részjószág. Andrássi Márton több ízben szerepelt országos jelentőségű ügyekben is, például 1543-ban Izabella Andrássi Mártonnak üzent, hogy a török portának küldendő ajándékok, élelmiszerek és adó fejében tartandó tanácskozáson Gyalu várában részt vegyen. (SZOkl. II. 69-70.) A család tevékenysége Bekes Gáspár 1575-ös betörésének leverése után szűnt meg Erdélyben. Erről lásd még SZABÓ K. 1890.

126. KÁLLAY F. 1829/b. 50.

127. Az 1554-ben zajló pereskedés végzése szerint a Danielek részére ítéltek a bírák egy Fejér vármegyei felső-rákosi részjószágot az aldobolyi Mihálcz Mihály özvegyével, Annával és fiaival szemben. SZOkl. II. 115-116.

128. Andrássi Márton 1554-ben Küküllő vármegyei, Fületelkén és Egrestőn lévő részjószágokért pereskedett. SZOkl. II. 109-110.

129. PÁLMAY J. 1901. 55.

130. SZOkl. II. 128-130.

131. SZOkl. II. 115.

132. SZOkl. II. 39-40,56-58.

133. SZOkl. II. 73.

134. ENDES M. 1938. 32.

135. Uo. 33.

136. SZOkl. II. 112-114.

137. SZOkl. VIII. 285-288.

138. ENDES M. 1938. 33.

139. SZOkl. II. 41-43. 1538-ban például Szentpáli Kornis Miklós töltötte be a legnagyobb székely tisztséget, ő volt ugyanis Udvarhelyszék főkapitánya.

140. SZOkl. II. 141-143.

141. ORBÁN B. 1868. 228.

142. SZOkl. II. 91-93.

143. SZOkl. II. 194-195.

144. SZOkl. II. 195. A névsorban szerepel még a primorok között More Gábor és Daniel Ferenc neve, akik nem írattak be az első névsorba, valószínűleg azért, mert nem személyesen jelentek meg, hanem embereiket küldték el maguk helyett.

145. SZOkl. I. 219; III. 84; SZÁDECZKY-KARDOSS LAJOS. 1927. 54.

146. SZOkl. I. 102.

147. SZOkl. II. 25.

148. SZOkl. II. 121.

149. SZOkl. III. 58.

150. SZOkl. III. 72.

151. SZOkl. I. 102, 106.

152. 1465-ben a székely közrendűek fellázadtak és a főnépek házait lerombolták, felégették. A zabolai gyűlést a történtek kivizsgálása és a jogsérelmek orvoslása céljából hívták össze. DEMÉNY L. 1976. 19-21.

153. SZOkl. I. 219-221. Erről még DEMÉNY L. 1976. 34. és SZÁDECZKY-KARDOSS L. 1927. 55-56.

154. ENDES M. 1938. 26-27.

155. CONNERT J. 1906. 59.

156. A zabolai artikulusok még a köznépet igyekeztek támogatni, hiszen azt is kimondták, hogy a székely előkelők nem szállhatnak meg olyan falvakban, ahol nincsen birtokuk a község lakóinak beleegyezése nélkül. SZOkl. III. 82-86.

157. SZOkl. I. 314-315.

158. Báthori István erdélyi vajda 1487-ben, a Marosvásárhely kiváltságait megerősítő oklevelében szintén megkülönböztetett nemest, lófőt és közszékelyt. SZOkl. V. 26.

159. Az 1499-es kiváltságolással kapcsolatosan több vitás kérdés vetődik fel. A leglényegesebb ezek közül az, hogy vajon ez a rendezés a régi állapotokat igyekezett konzerválni, vagy inkább a megindult változásokat (szolgáló népek, földönlakók, jobbágyok megjelenése) erősítette. Jakó Zsigmond véleménye szerint például a primorok "nyomásának a XVI. század közepén már a lófők többsége is nehezen állhatott ellen, mert az államvezetés őket is hajlandónak mutatkozott feláldozni a főnépek fokozott katonai tehervállalása ellenében." JAKÓ ZS. 1979. 26. Jakó Zsigmond úgy látja, hogy Mátyás törekvései között szerepelt a székely szabad állapotúak harcértékének és létszámának megtartása, és ezt a törekvést képviselte Báthori István erdélyi vajda és székely ispán is, aki ellen egy 1492-ben írt panaszlevélben fordultak a székelyek az uralkodóhoz. (SZOkl. I. 272-280.) A panaszlevél szerint a vajda erőszakoskodott a székelység között, és főképpen a székely nemességgel, a főnépekkel szemben. Abban a tekintetben kétségtelenül a primorokat sértette mindez, hogy a hatalmaskodások a székely vezetők tekintélyét és uralmát csorbíthatták. Ugyanakkor azonban jelentős károkat okozott a székely közösségnek is azáltal, hogy a falvak lakóit szolgálatra kötelezte. Lehetséges ugyan, hogy ezzel azt a folyamatot kívánta előmozdítani, hogy a katonáskodni képtelen székelyek legalább a központi hatalom szolgálatában maradjanak, cselekedetei azonban inkább túlkapásoknak és a székely jogrend, szabadság durva megsértésének tűnnek.

160. Az 1559 nyarán hozott fejedelmi és országgyűlési rendelkezésekből kitűnik, hogy a primorok a székelységre kivetett adót teljesen áthárították a közrendűekre. EOE II. 118-120.

161. Az 1499-es kiváltságlevél megemlítette a földönlakókat, és úgy rendelkezett, hogy a földönlakók és azok a szegények, akik nem rendelkeztek 3 forint értékű ingósággal, külső háború alkalmával mentesültek a hadfelkeléstől, csak akkor kellett fegyvert fogniuk, amikor bármely ellenség Erdély területére tört be. SZOkl. III. 140. Az úgynevezett földönlakókról, a székely jobbágyokról írja Szádeczky-Kardoss Lajos, hogy "a székely földönlakók a nemesi jobbágytól jogilag főként abban különböztek, hogy személyes szabadságuk megmaradt és szabadon költözködhettek, nem voltak röghöz kötve. Önként vállalt szerződéses kötelezettségben állottak a székely földesúrral, amit tetszés szerint felbonthattak s elszegődhettek máshoz. Szabad költözésük 1562-ig érvényben állott. Az 1555-beli szokásjog szerint: "valamely székely szolgálni akart menni, bár más országban is, ki országunknak védelmére nem volt, szabad volt szolgálni menni, de a szerződött szolgát letartóztatták." SZOkl. III. 124; SZÁDECZKY-KARDOSS L. 1927. 59. Szádeczky szerint néhány közszékely már 1466-ban a főemberek védelme alá adta magát.

162. Noha Báthori Zsigmod szabadságlevele megelőzte Basta összeírását, valószínűsíthetjük, hogy az összeírás még mutat valamit az előző időkben kialakult helyzetből.

163. SZOkl. Új. IV. 116-117.

164. SZÁDECZKY-KARDOSS L. 1927. 56.

165. A három rend vagyoni különbségeit hangsúlyozza a hadba vonulási követelmények különbözősége is velük szemben. A 16. század közepéig ugyanis a főnépek fegyverzete kötelezően páncél, sisak, kopja, pajzs és kard volt, a lófőknek már csupán könnyű fegyverzetű lovasként kellett hadba vonulniuk, a ló mellett sisak, kopja, pajzs, csákány vagy buzogány, valamint íj és nyíl tartozott hozzá hadfelszerelésükhöz. A gyalogság a háborúkba gyakorta kézíjat, gerelyt, tőrt, esetleg csak kiegyenesített kaszát vitt magával. GARDA D. 1994. 70.

166. A három székely rend, társadalmi réteg közötti átjárás a hagyományok ellenére is minden bizonnyal lehetséges volt. Az 1554 januárjában Marosvásárhelyen tartott székely nemzetgyűlésen ugyanis, ahol a székelységre kirótt adó fizetéséről határoztak, kimondták, hogy azok az őstől maradt lófők, akik nem Lajos király (II. Lajosról van szó) halála után lettek lófők, mentesek legyenek az adófizetéstől. A mondat azt feltételezi, hogy a 16. században több ízben is előfordulhatott, hogy valamely székely a lófők közé felvétetett. Az arányról ugyan nincs tudomásunk, de a megemlítés azt mutatja, hogy ez nem volt annyira szokatlan jelenség. SZOkl. II. 108-109. 1559-ben pedig a júniusban tartott országgyűlésen mondták ki, hogy adómentességet élveznek a főnépek és azok a lófők, "kiknek az ő elejik Mátyás király és egyéb királyok ideibe jámborúl és serényül vitézkedtek és véreket ontották.". EOE II. 117, 127.

167. SZOkl. VIII.

168. "inter nobiles viros Anthonium et Valentinum Nemes dictos de Hydweeg" Uo. 72; "in personis fidelium nostrorum nobilium Valentini de Hydvegh ac Michaelis .." Uo. 104; "nobilis Valentini dicti Nemes de Hydweg" Uo. 116; "inter nobiles Michaelem filium Valentini de Hydweg, Miko" Uo. 139; "inter nobilem Michaelem, ... de Hydweg" Uo. 140; "nobilis Michaelis Nemes de Hydwegh" Uo. 145; "nobilem Michaelem Nemes de Hydweg" Uo. 146; "nobilis Michael Nemes filius condam Valentini de Hydwegh" Uo. 160; "nobilis Michael Nemes de Hydweg" Uo. 236; "nobilis Franciscus Nemes de Hydweg" Uo. 262 stb.

169. "inter nobilem dominam Annam consortem Petri de Gywlakutha" Uo. 80.

170. "nobilis viris Stephano filio Apor vel Blasio de Szentgyörgy" Uo. 97.

171. "nobilis Nicolaus Toth de Zenth Anna" Uo. 161, 162.

172. "nobilis domina, bodoki Czirjék Antalné" Uo. 165.

173. "nobiles dominas Margaretham Bychak de Sard" Uo. 192.

174. "nobilibus ac agilibus Johanni Daczo de Zenth Gorgh" Uo. 236.

175. "nobilibus Paulo Beldy et Johanni Daczo" Uo. 262.

176. "nobilis et egregius Petrus Daniel de Vargyas" Uo. 269.

177. "nobili et egregio domino Nicolao Kornis" Uo. 269.

178. SZOkl. III. 142.

179. A nemes székelyre vonatkozott a rendezés értelmében az, ami korábban még a székelység egészét megillette, vagyis a nemes székely, amennyiben a felségárulás bűnébe esett, elveszítette székelységét és nemességét, valamint ingó és ingatlan vagyonát, de ezt az uralkodó csak székelyeknek adományozhatta.

180. SZOkl. II. 100.

181. SZOkl. V. 26.

182. SZÁDECZKY-KARDOSS L. 1927. 59.

183. A korábbi ajándékként számon tartott ökörsütés mellett a közszékelyek már 1543-ban másfél forint adót fizettek, 1545-ben szintén fejenkénti egy forint kifizetésének kötelezettségét rótták a székelyekre, 1546-ban és 1549-ben ugyancsak fejenként egy forintot kellett fizetniük. Közben Fráter György több ízben rendkívüli ököradót is követelt a székelységtől, 1544-ben és 1547-ben is. Mivel a székely főnépek általában mentesíttették szolgálónépeiket az adók befizetése alól, 1549-ben Fráter György megszüntette s székely főnépek földjén élő jobbágyok adómentességét, de nekik csak 2 dénárt kellett fizetniük. EOE I. 300; OBORNI T. 1997. 147.

184. EOE II. 91.

185. A székely jobbágyság sajátosságairól a későbbiekben még lesz szó.

186. Erről bővebben BALOGH J. 1994.

187. SZOkl. II. 48-49.

188. A zabolai végzésről és körülményeiről az előzőekben már szóltunk.

189. Az 1562-es segesvári országgyűlésről a következőkben bővebben lesz szó.

190. SZOkl. II. 125.