Umberto Eco keményen támadja a közösségi hálózatokat: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 


Kézdivásárhely (tankonyvtar.hu)

Folytatása a 2018. január 31-ei megjelenésnek.

A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (1)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (2)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (3)
A székelység egy nem tipikus társadalom a középkori Erdélyben (4)

A székely közösség tagjai hangsúlyozottan fontosnak tartották önkormányzatuk autonómiáját. Ebbe beletartozott a szabályalkotási jog, a bíró- és elöljáró-választás joga, a későbbiekben pedig az országgyűlési követküldés és követi utasításadás, tehát az országos törvényhozásban való részvétel joga. A székelység élén 1235 óta állt ispán, mint a központi hatalom képviselője,[79] a többi tisztségviselőt azonban a székelyek maguk közül választották, mégpedig nemek és ágak rendje szerint, mint arról már korábban volt szó. A székelyek összességét érintő ügyeket a nemzetgyűlésnek nevezett közgyűlés intézte, melynek helyszíne Udvarhelyszék valamely helysége volt. Ezen mindkét, majd később mindhárom rend tagjai részt vettek személyesen vagy képviselőik útján.[80]

 

A székely nemesség másik eleme az önkormányzati és örökléssel kapcsolatos jogosítványok mellett az adómentesség volt. A katonáskodás mellett az uralkodónak járó szolgáltatást, az úgynevezett ökörsütést ugyanis nem tekintették adónak, csupán szabad ajándéknak, minthogy az ökröket beszolgáltatni csak bizonyos alkalmanként kellett.[81] Az adómentességet erősítette meg 1473. december 9-én Modra vára alatt kiadott oklevelében Mátyás, miszerint a székelyek sem az uralkodónak, sem az uralkodó embereinek nem tartoztak semminemű adózással.[82] II. Ulászló sokat idézett 1499-es rendezése azonban itt is a némileg már megváltozott körülményeket sejtette. Egyfelől ugyanis deklarálta az adómentességet, másfelől viszont hangsúlyozta, hogy a székelyek azért tekinthetők adófizetéstől mentesített, valódi nemeseknek, mert állandóan készen kellett állniuk az ország védelmére.[83] Ebben a megfogalmazásban pedig Jakó Zsigmond szerint az is benne foglaltatott, hogy aki nem katonáskodott, az már nem volt nemesnek tekinthető.[84] Ezt a feltevést erősíti az idézett oklevélnek az a részlete is, amely arról rendelkezett, hogy a főemberek földjein élő zsellérek vagy jövevények és a szegények, akiknek ingó vagyona nem haladta meg a 3 forintot, mentesek legyenek a hadra keléstől. Ez a változtatás világosan mutatja, hogy a székely társadalmon belül végbement vagyoni differenciálódás miatt a társadalom bizonyos rétegei képtelenné váltak a katonáskodásra. Nekik tehát elvileg könnyebbséget jelentett Ulászló szabályozása. A valóságban azonban a vagyoni különbségek mellett megjelent egy másik különbségtétel, mégpedig nemes és nem nemes székelyek között. Ez a paradoxon lett a későbbiekben egyre erőteljesebbé váló ellenségeskedések oka. A székely köztudatban ugyanis aki székely volt, az szükségképpen nemesnek is tekintette magát.[85] Akinek megszűnt a nemessége, az ezért nemcsak kiváltságait veszíthette el, hanem a székely közösségbe való tartozás jogát, tehát identitását is. Ezért ragaszkodtak a székelyek szabadságukhoz és nemességükhöz is, mert ezzel voltaképpen székelységükhöz ragaszkodtak.[86] Bonfini szerint a székelyek annyira szabadságszeretők voltak, hogy készebbek lettek volna inkább meghalni, mint adót fizetni.[87] Oláh Miklós szintén azt állapította meg, hogy mindnyájan nemeseknek kívánták magukat tartani és "nem tűrik, hogy valakinek közöttük a többinél nagyobb szabadsága legyen. Közöttük a legkisebbnek is ugyanez a szabadsága van, mint a legnagyobbnak."[88] Verancsics úgy jellemezte a székelyek nemességét, mint" amellyel valamennyien büszkélkedhetnek, még ha eke és kapa mellett élik is le életüket, innen szabadságuk, hogy az évi adó fizetésétől és a robottól teljesen mentesek... ha véletlenül valaki szabadságaiknak valami új korlátozását találja ki, fegyverrel is üldözik, s ha elfogják, az országgyűlésen nyilvánosan megölik."[89] Werbőczy a Hármaskönyvben szintén hangsúlyozta, hogy a székelyek mind kiváltságos nemesek voltak, akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal éltek.[90] Nemcsak a székelyek maguk tartották magukat nemeseknek, méghozzá "kiváltképpen való" nemeseknek, hanem a külvilág is ezt látta legfőbb jellemvonásaik egyikének. Mint az előzőekben láttuk, a 13-14. században ez a nemességfogalom nem okozott problémát a Székelyföldön kívül. A 15. században azonban a belső differenciálódás kikezdte ezt a közös tudást a kollektív nemességről. Pontosan fogalmaztak 1552-ben Ferdinánd erdélyi biztosai, akik jelentésükben megemlítették ugyan, hogy a székelyek mind nemesek és minden adó alól mentesek, de három rendjük közül valójában csak az elsőbe tartozók neveztetnek nemeseknek, akik mintegy bárók vagy patríciusok.[91] A megfogalmazás ellentmondásos volta is sugallja azokat a feszültségeket, amik a székely társadalmon belül jelentkeztek a 15. századtól folyamatosan. Egyre erőteljesebb zavar keletkezett a rendszerben azáltal, hogy bizonyos rétegek leszakadtak, képtelenné váltak a hadviselésre, de azáltal is, hogy részben a Székelyföldön kívülről folyamatosan új népelemek érkeztek, akik nem rendelkeztek sem birtokkal, sem nemességgel. Ők nem is katonáskodtak, hanem, mint a székelyek földönlakói, nekik szolgáltak. A keret tehát fellazult, minthogy olyanok is megjelentek a székelyek közt, akik nem voltak székelyek. Ezzel párhuzamosan zajlott az a folyamat, hogy székely családok birtokokat kaptak, jobbára katonai szolgálataikért, a Székelyföldön kívüli területeken. Ezek által az adományok által mintegy elismertették országos nemességük, ami megváltoztatta nemcsak anyagi helyzetüket, de a hierarchiában elfoglalt helyüket sőt életmódjukat, gondolkodásukat is.[92] Mindezek ellenére azt kell mondanunk, hogy a székelységen belüli jogi egyenlőség gyakorlatilag csak 1562-ben szűnt meg. Addig ugyanis a székelyek elméletileg személyileg szabadok voltak és fejenként katonáskodtak. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy a 15-16. században egymást érték a jogcsorbítások. Ilyen jogcsorbítás volt például az, hogy, noha egy 1466-os szabályozás szerint a székbíróság esküdtjei kétharmadának a köznépből kellett kikerülnie, az 1505-ös nemzetgyűlés már csak primorokat és lófőket említett a bíróságok kapcsán. Igaz az is, hogy 1562-re már nemcsak idegeneket, de szegény székelyeket is találunk a gazdagabbak szolgálói között, és egyre gyakrabban fordult elő, különösen a fejedelemség létrejötte óta,[93] a székelység egy részének megadóztatása.[94] Az 1558-as gyulafehérvári országgyűlésen a székely községre is kivetették a portánkénti adót, mégpedig úgy, hogy a táborba későn érkező, "szedett-vedett sokaság székely község" a bármi néven nevezett székely jobbágyokhoz hasonlóan adót fizessen, mint a nemesek jobbágyai a vármegyékben, és ebből zsoldot fogadjanak.[95] Mindez azt mutatja, hogy a székely társadalom belső feszültségei abban az időszakban váltak igazán jelentőssé, amikor a formálódó fejedelemségnek egyaránt szüksége volt, méghozzá a korábbinál nagyobb mértékben, a székelyek katonai támogatására és a lakosság anyagi erejére. Az országgyűlési rendelkezések azt mutatják, hogy úgy próbálta mindkettőt megszerezni, hogy az egyébként is átalakulóban lévő székelységet betagozni igyekezett egy feudális társadalmi struktúrába. Ez azonban csak az 1562-es felkelés után sikerült olyan módon, hogy hatalmi szóval vonták vissza a székelység kollektív nemességét.

Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében  (részlet)

Folytatjuk


Forrás: mek.oszk.hu/