Umberto Eco keményen támadja a közösségi hálózatokat: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 

A költő születésének 200. évfordulóján, tavaly március 2-án meghirdetett, 2018. március 2-ig tartó Arany János-emlékévbe illeszkedett dr. Reisinger János magyarországi irodalomtörténész, egyetemi tanár múlt heti, versmondással fűszerezett előadása, melynek a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár adott otthont.


A lejtőn című, 1857-ben keletkezett Arany-vers elmondásával indította a költő életútját és műveit boncolgató, egyúttal ismertető elmélkedését az előadó, „félelmetesen nagynak” nevezve a húsz éven át csiszolgatott költeményt. Arany az életéből már lepergett negyven esztendőre tekint vissza ebben, melyek az elemző szerint nem csak azért tűnnek boldogabbnak, mert az esetleges nehézségek megszépültek az idő távlatából; sokkal inkább az akkor még benne élő, a vers befejezéséig azonban már kivesző, illetve kétségekbe forduló hit tette azzá őket.
A Ki nekünk Arany János? címmel tavaly megjelent kötetéről szólva Reisinger megjegyezte, azért gyűjtött össze ebben éppen 66 történetet a költőóriás életéből, műveiről, azok keletkezéséről, mert ennyi esztendő adatott Aranynak a földi létből. A könyvből ugyanakkor életének és munkásságának kevésbé vagy egyáltalán nem ismert részleteire is fény derül. Megtudhatjuk például, hogy harmonikán, gitáron, zongorán és furulyán játszott, és személyében 150 dal szerzőjét is tisztelhetjük, melyeket Kodály Zoltán 1952-ben ki is adott. Nyolc nyelvet tudott, így az ógörögöt, olaszt, angolt, franciát, románt, latint és németet is, azért, hogy nemzete asztalára eredetiből fordított műveket helyezhessen el. Tizennégy éves korától már altanítóként tartja el a családját, majd magántanító, aljegyző, segédjegyző, jegyző, utána gimnáziumi tanár, a Kisfaludy Társaság elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia titkára és főtitkára. De foglalkozott néprajzkutatással, irodalomtörténettel, hat évig három lapnak volt a szerkesztője, illetve kritikákat is írt. És ezeket a feladatokat úgy látta el, hogy érettségi diplomával sem rendelkezett, miután – nehezen viselve el a Debrecenben uralkodó szigorú kálvinista szellemet – az iskolából két alkalommal is elszökött.
Reisingert hallgatva a Gábor Áron-termet megtöltő hallgatóság rádöbbenhetett, hogy Arany Jánosnak fájdalmasan gyönyörű sors jutott. Az őt ért tragédiák mégsem roppantották össze, többek között Isten óvta meg ettől, akivel bevallása szerint élete során kétszer találkozott. Első alkalommal 1849 augusztusában, amikor szeme láttára csapott bele majdhogynem derült égből a villám a gabonaasztagjaiba, másodszor pedig 1865-ben, amikor lánya a keze között lehelte ki lelkét. Utolsó szavai édesapjához ezek voltak: „Ne bánkódj, ezen a világon csak átmenetileg élünk. Én hiszek abban, hogy találkozunk még.”

Bedő Zoltán

 

Székely Hírmondó