Az emberi élet egy nagy istenkeresés


Interjú: Szekáry Zsuzsánna

Megférhet egymás mellett az erotikus vers, az istenes líra és a meseregény műfaja, miért távolodott el a kortárs író az olvasótól, lehet-e verset írni világjárvány idején és miről? – Varga Melinda költővel, az Irodalmi Jelen és az erdélyi Előretolt Helyőrség melléklet szerkesztőjével készített interjút Szekáry Zsuzsanna.

 

Merészen erotikus versei mellett lírájában komoly szerepet kapnak az istenes versek. Hogy fér meg egymás mellett a két téma?


Újabb verseimben gyakran foglalkozom Istennel, de korábbi könyveimben is megjelenik már ez az élmény, így alakult, ösztönösen hajlottam efelé. Római katolikus, vallásos családból származom, Székelyföldön ez nem ritkaság, a legtöbb székely család jó viszonyt ápol a Fennvalóval. Isten pici gyerekkoromtól az életem része volt, ez ma sincs másképp. Gyakran írok párhuzamosan a két témáról. Nem zavarják egymást, inkább kiegészíti egyik a másikat.
A szerelmet, a testet, a gyönyört is Isten teremtette. Az élet örömforrása az erotika, és ha tiszta, mély érzelmek vannak mögötte, az erotikus vers olyan, mint egy imádság. Két ember szerelemből születik az új élet, és ez Isten előtt kedves dolog.

Isten nem csak két ember tiszta szerelmében, az egész teremtett világban jelen van. Keresés című versében a természetben és önmagában keresi a Teremtőt, s egyúttal fohászkodik is hozzá, hogy csitítsa a költő haragját, és tegye hasonlatossá az általa teremtett állatokhoz és a természeti elemekhez. Véget ér valaha a keresés, és teljes nyugalomra lelhet?


A Keresés című versem tavasszal, a nagyböjti időszakban született, ha jól emlékszem, talán éppen nagyhéten írtam. Idézem az olvasók kedvéért, hogy jobban tudjanak kapcsolódni a beszélgetésünkhöz.

Magam templomát építem
égből, földből és levegőből,
élénk kék színű tavaszból,
madarak csicsergéséből,
zölden serkenő fűből,
száraz gallyakból, rügyekből,
kutyák ugatásából,
őzek lábdobogásából.
Ott kereslek, Uram magamban,
mikor naponta sétálok a völgyben
a délutáni tájat csodálva,
fürkészem óvó tekinted,
és akkor is, amikor esténként
összecsuklok a terhek alatt.
Mellkasomban erős szúrást érzek,
mintha malomkő ülne szívemen,
fekete, nehéz szavak,
szürke, gomolyfelhő-igék,
jégszínű jelzők.
Hozzád fohászkodom, Uram,
csitítsd haragom,
legyek olyan,
mint a levegő,
az ég,
a fű és
a fák,
a madarak,
a kutyák,
az őzek,
a nap és
az őt követő árnyék.

Nehéz idők voltak, kijárási tilalommal, koronavírus-híradókkal tarkított, félelemmel átitatott hónapok. Sajnos még mindig nincs vége. Sok erő, nagy hit kell, hogy ezt az ember ép elmével el tudja viselni… Húsvétra nem tudtam hazamenni a családomhoz Székelyföldre, az első húsvétom volt egyedül… Tilos volt a település elhagyása, a bevásárláshoz, a sétához, a kinti sporthoz is formanyomtatványt kellett kitölteni és vinni magammal a személyit. Ezt is csak a lakhelyhez közel engedélyezték.
Ebben a nyomasztó időben találtam rá a természetre, fedeztem fel magamnak az erdőt, és kezdtem egyre többet foglalkozni a belső békével, a nem hagyományos értelemben vett imával, kerestem Istent a fákban, az ég kékjében, az ébredő rügyekben, a napsütésben és az esőben és persze saját magamban is, hiszen mindnyájunkat önmaga képére teremtett. A keresés, Isten felfedezése nem ért véget, naponta meg kell találnunk az utat hozzá. Az emberi élet egyetlen, nagy istenkeresés.

Úgy tudom, jelenleg az ön számára egy teljesen új műfajban kezdett el alkotni: meseregényt ír. Hogyan jött az ötlet, és melyik korosztály számára készül a regény?


A meseregény egy gyermekkori ötletemen alapszik: füzetekbe írtam egy történetet, de erről egyelőre nem árulok el többet, babonás vagyok a munkafolyamatban lévő kézirataimmal, ráadásul először próbálkozom prózával.
Minden olyan gyermeknek ajánlom, aki már tud folyékonyan olvasni, leköti egy hosszabb történet.
Nem lesz vidám mesekönyv, mert a legtöbb gyermek élete sem tündérmese. Azokhoz a gyermekekhez szeretnék szólni, akik lelki sérültek, valamiért szomorúak és azokhoz a felnőttekhez is, akiknek nem sikerült feldolgozniuk gyermekkori traumáikat.
Azért választottam a meseregény műfaját, mert úgy gondolom, ezzel szélesebb olvasóréteget tudok megfogni. A mese tanít, rávezet dolgokra, mágikus szöveg. Lesznek benne mitológiai szereplők, amelyek emberi prototípusokat testesítenek meg, teljesen modern dolgok, mobiltelefon, autó, sok mozgalmas történet. A gyerekek elképesztő fantáziával vannak megáldva. Egyáltalán nincs könnyű dolgom. Újra gyermek kell legyek, gyermekfejjel kell gondolkodnom.

A regény írása az ön számára is egyfajta terápia?


Az írás számomra kőkemény munka, nincs terapeutikus jellege. Bár a pszichológiában szokták az írást és más művészeteket is terápiás módszerként alkalmazni, és ennek vitathatatlan a fontossága, az irodalmi szöveg másként működik. Nem lehetsz öncélú, nem szólhat az írás rólad, nem születhet meg teérted. A vers, a mese, a novella, a dráma, a regény az olvasóért van. Nem rajongok emiatt azokért a kortárs rövidprózákért, amelyekben a szerző nekem, az olvasónak panaszkodik az életéről, hosszú-hosszú monológban fejti ki, hogy mi fáj neki. Én erre, mint olvasó nem tudok rákapcsolódni. Túl személyes, túl énközpontú az ilyen szöveg. A legtöbb kortárs prózából hiányzik a párbeszéd, a történet, a művészi megformáltság, a technika, az olvasottság, a széleskörű műveltség, a mások felé fordulás képessége, a hiteles karakterek. No, de azt hiszem, kissé elkalandoztunk a mesekönyvtől…


Úgy látja, hogy a kortárs irodalmi színtéren eluralkodott az alkotók egója és talán már nem is az olvasóknak írnak, nem akarják megajándékozni őket valami különleges, elgondolkodtató plusz tartalommal, hanem inkább a saját sebeiket nyalogatják?


Pontosan. Bár az imént a prózáról beszéltem, mindez a versre is igaz. A vers sem attól lesz jó, hogy az a szerző érzelmileg kitárulkozik, sokat beszél magáról. Sokszor tapasztalom, hogy az irodalom öncélú, a szerzőért van, a szerzőről szól, és nem több önsajnálatnál. Az ilyen szövegek kizárják az olvasót, fölöslegesen születnek meg, esetleg a kritika ír róluk néhány méltató sort, és ezzel el is felejtődnek.
A kortárs irodalom így nem jut el a szélesebb olvasóközönséghez. Egy romaiskolában vagy egy mélyszegénységben élő településen még inkább szükség van kultúrára, élő íróra, olvasóbarát szövegre, mint Budapesten vagy a nagyvárosokban. Az irodalom csak akkor talál vissza újra az olvasóhoz, ha levetkőzi a felsőbbrendűségét, ha több hiteles, életszagú szöveg születik, és ha elfelejtjük azt, hogy kávéházakban és könyvesboltokban lehet csak felolvasni jó esetben tíz-húsz embernek, akik a barátaink. Persze vannak üdítő kivételek, sok kiváló prózaíró és költő ír jó műveket, és ők érdekes módon eljutnak az olvasóhoz is, nemcsak a szakmához, mert az önsajnálaton túl mást is tudnak művelni irodalom címén. Ha megkérdezel valakit, mi a véleménye a kortárs irodalomról, azt fogja mondani, hogy érthetetlen, unalmas, „túl magas”. És igaza van.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy „le kell butítani” a kortárs műveket. Egy jó szöveg többrétegű, sokféle olvasót meg tud szólítani. Úgy kell írni, hogy a géplakatos és az egyetemi tanár is élvezze.

 Forrás: orszagut.com

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog