A Jászságtól a Corvin térig (Portré Radics Ferencről)

Kategória: Kultúra

Fotó: Papp Kornél

 

Csermák Zoltán

Radics Ferenc a  Magyar Állami Népi Együttes Zenekarának zenekarvezetője hosszú utat tett meg, míg az Együttes prímási posztján megállapodott. Művészetét 2009-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjével, 2019-ben pedig Liszt Ferenc-díjjal ismerték el. Családos, fia cimbalmosként viszi tovább a családi hagyományokat. Így beszél gazdag életpályájáról.

 

Jászsági vagyok, Jászberényben születtem, s Jászfelsőszentgyörgyön laktam. A családom életét átszőtte a zene szeretete, nagyon kevés rokont tudok említeni, aki nem volt muzsikus. Két generációt tudok felidézni: anyai nagyapám brácsás, apai nagyapám prímás volt, édesanyám hegedült, édesapám pedig klarinétozott. Nagybátyáim a cimbalmot és a nagybőgőt választották.

Kezdeti zenei oktatásomat – ahogy illik – autodidakta módon a család vállalta magára. A leckék kezdetének minden pillanatára emlékszem, ötéves koromban nagyapám egy manapság ritkának számító „nyolcados” hegedűvel lepett meg, kezembe adta és rögtön munkához is láttunk. Elkezdte mutogatni a fogásokat, s nemsokra rá már nóták is megszólaltak a kis hangszeremen. Egy év elmúltával a házunk előtti kispadon kaptam már helyet: nagyon sok családnál volt bevett szokás, hogy kiültek a lócára és együtt muzsikáltak. Ettől kezdve elköteleződtem a zene mellett: szüleimnek köszönhetően a 80-as évek elején felkerültem általános iskolába, Budapestre. Ezt követően a Szent István Gimnázium zeneiskolájában tanulhattam, majd felvettek az akkor jó nevű  KISZ Központi Művészegyüttes Rajkó Zenekarába. Tanárom az a Farkas „Faresz” Gyula volt, aki a zenekar alapítójaként, a színpadi cigányzene megteremtőjeként zenészgenerációkat nevelt és indított el a hírnév felé. Jövendő pályámra is hatással volt, hogy még személyesen tudtam tőle nap mint nap tanulni.

Az ott töltött évek meghatározók voltak ugyan számomra, de azért kis hiányérzetem is támadt, s a sokoldalú fejlődés igényével, a klasszikus zene felé fordultam. 1987-ben – zenész nagybátyámnak köszönhetően – a Bécsi Konzervatóriumban folytathattam képzésemet Balog Viola professzor irányításával. A tanárom egykor a világhírű erdélyi magyar hegedűművész, Ruha István tanítványa volt, így a bécsi klasszikus tanítási módszerben és a közép-európai zenei hagyományokban is otthonosan mozgott. A későbbiekben „Pista bácsival” is megismerkedtem, aki megtisztelt barátságával.

Visszatekintve pályafutásomra, a tudásom legjavát a „zene fővárosában” szereztem. Jóllehet a Rajkó Zenekarban is viszonylag magas volt a követelményszint, s dicséretben is bővelkedtem, de az új helyemen szinte elölről kellett kezdeni tanulásomat. Tanárnőm – játékomat hallgatva – szembesített először a valósággal, finoman, de érthetően: „Jó, de se nem tiszta, se nem hamis”. Először nem is értettem megjegyzését, de saját játékával támasztotta alá szavait. Kőkeményem vezetett vissza az alapokhoz, s egy olyan rendszert épített fel számomra, ami megfelelt a híres bécsi szintnek. Igen, minden tanszakon Bachtól a bécsi klasszikusokig az oktatóim nagyon értették e korszakokat, s pedagógiai ismereteik birtokában tovább is tudták adni tudásukat tanítványaiknak. Az alapos munka meghozta eredményét: a második évben már a bécsi kerületek versenyét nyertem meg, így a kritikák mellett sikerélményben is lehetett részem. Később hangversenyekre is felkértek, például az osztrák főváros legendás zenei központjában a Musikvereinben Bach Partitát játszhattam. Balog tanárnő készített fel a bécsi zeneakadémiai felvételimre, ahol a sikeres vizsga után Sivó József magyar származású professzor, a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere lett a mentorom. Az oktatásban nagy szerepet kapott a kamarazenélés, a kötelező tanrendben trió és kvartett egyaránt szerepelt. Itt is Bach triószonátáit, Mozart vonósnégyeseit említhetem, s a közös munka elismeréseként jegyzem meg, hogy akikkel együtt muzsikáltunk, azokkal mind a mai napig tartom a kapcsolatot.

A bécsi klasszikusok mellett a romantika is megérintett. A hegedű mesterei közül David Ojsztrah játéka áll legközelebb hozzám, szakmai berkekben őt tartják a világ legjobb romantikus hegedűművészének. A Magyarországon népszerű szovjet-ukrán mester, Leonid Kogan interpretációiból is sokat merítettem. Mi magyarok büszkék lehetünk kiváló hegedűiskoláinkra, tanárainkra, így Auer Lipótra, aki az orosz hegedűsök nemzedékét oktathatta. Mikor 2020-ban Milánóban Shlomo Mintz-cel léphettem fel, akkor érezhettem, hogy azonos zenei nyelvet beszélünk, mivel partnerem Fehér Ilona magyar-izraeli hegedűművész és neves zenepedagógus tanítványa volt. A klasszikus zene szeretete mind a mai napig megmaradt számomra, autómban kizárólag a Bartók Rádiót hallgatom.

1992-ben tértem vissza hazámba családot alapítani. Mikor végiggondoltam itthoni jövőmet: a cigányzenét választottam. Akkor még kötelező minősítő vizsgát kellett tennem. Rövid felkészülés után az Országos Szórakoztatózenei Központ bizottsága előtt kiváló minősítéssel szerepeltem. A 100 Tagú Cigányzenekarban minden évben prímásversenyt rendeztek, s e megmérettetést a közönség is igencsak várta, s kedvelte. Kelemen László, a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetője, a Hagyományok Háza jelenlegi főigazgatója is eljött a maghallgatásra, s felajánlotta, hogy a győztes megkapja a Táncegyüttes prímási posztját. A verseny nyerteseként kerültem így a Társulatba. Akkoriban még a népies műzenében voltam igazán otthon, ami az új munkahelyemen is tág teret kapott a repertoárban, de a tradicionális népzene egyre inkább előtérbe került, így tanulnivalóm volt bőven. A Budapest Táncegyüttesben töltött évek nagyon jó alapokat adtak a Magyar Állami Népi Együttesben való munkámhoz; 2001 óta vagyok tagja az Együttesnek. Természetesen, az utóbbi helyemen tudásomat, repertoáromat is fokozatosan bővítenem kellett, s mivel szeretem a szakmánkat, így ez nem jelent terhet számomra sem. A színpadi színvonalas munkámhoz egy jó hegedűre is szükségem volt, nemrégiben jutottam hozzá Vincenzo Annarumma, salernói mester hangszeréhez, amit a múlt század elején készített.

 

A tudást, amit megszereztem, nem rejthetem véka alá. Még a rendszerváltozás előtt jegyeztem el magamat a zenével, s némi nosztalgiával kell bevallanom, hogy mára az igények kissé „megcsappantak”. Ennek oka részben gazdasági: a hagyományos cigányzene visszaszorult a vendéglátó intézmények kínálatából. Fontos feladatomnak tartom, hogy a tehetséges zenészek megfelelő oktatásban részesüljenek. Visszautalok az Országos Szórakoztatózenei Központ követelményrendszerére, a vizsgára neves tanárok – s nem például a YouTube – készítették fel a jelentkezőket. Meggyőződésem, hogy az online módszerekből a zenészek soha nem tudják elsajátítani a színpadi viselkedéskultúrát, feloldani a zenészre váró stressz hatását. Ezzel részben pszichológiai feladat is hárul rám, hogy ez irányú tapasztalataimat megosszam a fiatalokkal, s ezzel élek is. Külön szólnék arról a megszívlelendő tényről is, hogy az én generációm gyermekei már nem tekintik kötelező feladatuknak a családi zenei hagyományok folytatását, s ezzel a generációkról-generációkra átadott tudás veszhet el. E folyamat megállítását szívügyemnek tekintem, számos versenyen például zsűritagként támogatom a tehetséges zenészek fejlődését. Sokszor keresnek meg fiatalok kérdésekkel, kérik tanácsomat; ha tudok, segítek, hiszen egykor nekem is sokan egyengették a pályámat.