Mitől "bakszász" a bakszász, egyéb szászos jellemvonások

Egy kis visszatekintés a múltba. Megtudjuk, hogy az “alma nem esik messze a fájától” így van ez a mi bakszászunkal is a Claus Iohannis-szal is (miért is nem cseréli le azt a ronda K betüt C-ére nem tudom). Szőcs István írását olvasva a regi.helikon.ro oldalán fény derül a szászok jellemére, és megértjük a mi “Iohanis-unk” farizeus jellemét is, valamint annak családi és történelmi hátterét. A 12. században mikor megkezdődött a betelepítésük olyan széleskörű autonómiát kaptak, amit ma is megirigyelne minden kisebbség Európában, mégis mindig utálták a magyarokat, például: a többféle szász dialektusok között nem boldogultak a  kommunikációval, akkor nem magyarra váltottak, hanem románra.  Nem szaporítom az íráshoz hozzáfűzött véleményem, csupán a jellemükre utalva még annyit hozzáfűznék annak a kapcsán, hogy  mennyire tisztelik múltjukat:
“az erdélyi szász népcsoport hétszázötven éven át virágzott, ezt követően kevesebb mint hetvenöt év alatt felszámolódott.”

 

"Már a térségben való megjelenésük is elég sokat vitatott anélkül, hogy részleteiben tisztázott lenne. Ők maguk valaha úgy hitték, hogy valamely ógermán törzs – például a gepidák – leszármazottai, Erdély pedig a legendás Kaukaland maga volna. Az oklevélkutatás és hasonlók szerint az 1160-as évektől kezdve jelennek meg Erdélyben, valószínűleg azzal összefüggésben, hogy azidőtájt a bizánciak – saját dicsekvésük szerint –, Erdélyt teljesen elpusztították és lakosságát kiirtották. Ennek a betelepedésnek több rejtélyes körülménye van: miért éppen a székelyek lakta Dél-Erdélybe telepítik őket? (A helynevek alapján: Medgyes, Segesd, Segesvár, Szászkézd, Feketehalom, Kőhalom, Berethalom stb.) Hogy lehet, hogy amíg egyes helyneveknek ők megőrzik magyar (vagy hozzá hasonló) alakját, másoknak teljesen új nevet adnak, pl. Feketehalom: Czeyden, Kőhalom: Reps; hogy lehet, hogy Szeben csak alapítása után 230 évvel (1401-ben) lesz Hermannstadt és más ilyenek?

És hogy azt sem lehet minden további nélkül mondani, hogy az erdélyi szászok egyszerűen németek, hiszen többfelől telepítették őket; pl. a Szeben-környékiek flamandok, a beszterceiek meg állítólag luxemburgiaiak, ez a magyarázata a sokféle nyelvjárásuknak, aminél fogva

különböző szász vidékek lakói csak nehezen értették egymást, a műveltebbek ilyenkor latinul, a köznépbeliek románul érintkeztek, „reden mer bockisch” felkiáltással („Beszéljünk románul”, talán ebből jön a „bakszász” gúnynév is?).

Egy biztos: nem kényszerítették őket, hogy idejöjjenek; és ők sem erőszakkal hatoltak be ide. És oly páratlan autonómiát kaptak, amelynek mai napig csodájára lehetne járni, ha még létezne. Kiváltságaik ugyanis nemcsak saját lakóhelyeikre terjednek ki, hanem más, nem szászok lakta településekre is; például vásár alkalmával velük szomszédos helyiségekben is joguk volt egy-két nappal hamarabb kirakodni, mint a helybelieknek, avagy a nem szászok lakta, de hozzájuk közel eső helységek nem építhettek városfalat!!!

Ennek ellenére, főleg a mohácsi vészre következő korszaktól kezdve feltűnő, hogy megnyilvánulásaikat a magyarsággal szemben állandó sértettség, irritáltság jellemzi. Balogh Andrásnak az e tárgyra vonatkozó kitűnő tanulmánya nyomán úgy hihetni, hogy Kolozsvár – a tatárjárás után betelepített – német lakosságának elmagyarosodása (szerintük elmagyarosítása) volt ennek a kiváltó oka. Valójában azonban mellőzöttségük fájt nekik, méghozzá nem is a magyarság részéről. A kettős királyság idején természetesen szívesebben lettek volna a Habsburgok alattvalói, mint a János királyé, majd a János Zsigmondé.

Meglehetősen ajánlkoztak is, kellették magukat Bécs és Prága felé, azonban az uralkodóház szívesebben választotta hatalmi partnerül a rutinos magyar nemességet, mint őket. S ez megismétlődik majd később is; például a törökök kiszorítása után is, majd 

a XIX. században is. Ennek tulajdonítható – „az azonosságtudat zavarainak” –, hogy 1848-ban a szászság teljes mellszélességgel a magyarellenes és a forradalomellenes erőkhöz csatlakozik, és hogy 1918-ban Gyulafehérváron a Magyarországgal való szakítás mellett dönt. 

És ilyenformán, amíg a sérelmességek korszakában az erdélyi szász népcsoport hétszázötven éven át virágzott, ezt követően kevesebb mint hetvenöt év alatt felszámolódott.

Ám nem az én dolgom ezekről vitatkozni. Mindezt csak alkalomnak tekintem arra, hogy megint szóba hozzam két kedvenc szász témámat.

Az egyik: Kemény József (1795–1855, Gerend). Az ottani kisebbik kastély lakója. Óriási szorgalmú oklevélkutató-forrásközlő, műgyűjtő, történetíró, tudománynépszerűsítő és közéleti személyiség, aki 1837-ben felajánlja könyvtárát, okleveleit, kéziratait a létesítendő Erdélyi Múzeum számára. Aminek létesítését már nem érte meg. Halála után 36 szekérrel szállították be a hagyatékát Kolozsvárra, mégis évek múlva még 22 mázsa iratot, egyebet adtak el a padlásról csomagolópapírnak! S úgy tűnik, hagyatéka mai napig nincs egészében értékesítve. Annak idején többször hallottam Köpeczi–Sebestyén Józseftől két szekrényt megtöltő, fantasztikus pecsétgyűjteményéről. Dani János és Engel Károly kolozsvári levéltárosok gyakran emlegették, hogy egy egész történeti intézet hosszabb időszakon át megélne a hagyatéka feldolgozásából és értékesítéséből. Sajnos, minderről én magam csak dr. Veress Endre monográfiájából tudok valamit, az is még 1933-ban jelent meg. Nos ez a Kemény József annak ellenére, hogy néhány „erősen szász”, vagyis túlzó nacionalista szerzőt rendreutasított, nagy szászbarát volt, s nemcsak nyilatkozatokban: dolgozott erdélyi német nyelvű folyóiratok, kiadványok számára, felszólalt fontos fórumokon a szászok jogai védelmében, és volt egy különösen izgalmas javaslata is a szász gazdasági élet fellendítése érdekében.

Az Olt folyót, mely vízhozama szerint erre alkalmas, a Dunától a vöröstoronyi szorosig hajózhatóvá kellene tenni, s a szász gazdaság így bekapcsolódhatna a világgazdaságba, s persze egy nagy szász ipariskolát is kellene létesíteni... Hát ilyen nemzetiségi politikusok is voltak a hajdani konzervatív „feudális elnyomók” között; csodálnivaló, hogy a közelmúltbeli Szeben mint Európa kulturális fővárosa rendezvénysorozaton nem szenteltek kellő figyelmet e pazar ötletnek és szerzőjének."

HELIKON: (XIX. ÉVFOLYAM 2008. 23. (517.) SZÁM ) 

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog