Az igazi alkotás szeretetelvű

Az igazi alkotás szeretetelvű, legyen az szobrászat vagy intézményvezetés – vallja Vargha Mihály szobrászművész, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Nem a százszázalékosan tudatos művészetet tartja az igazinak: ha váratlanul megreped a fa, belerajzolva folytatja a repedést. Csinta Samu beszélgetett vele a Helyőrség.ma oldalán.

 

Milyen mesterek fogják a kezét, valahányszor belevág az anyagba?

Természetesen sokan vannak, hadd szorítkozzam inkább élethelyzetekre. A családi szájhagyomány szerint a felső-háromszéki faluban, ahol felnőttem, Lemhényben mindent lerajzoltam, ami a szemem elé került. Sajnos egy sem maradt fenn e rajzok közül, de arra jók voltak, hogy a szüleim képzőművészeti pályára szánjanak.

Édesanyám az akkoriban alakult kézdivásárhelyi rajzosztályban tanító, ugyancsak lemhényi születésű festő, Kosztándi Jenő gondjaira bízott, ez számított az első tudatos lépésnek az életemben a művészpálya irányába. Ötödikes-hatodikos koromra már magamban is eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni.

A szobrászat iránti érdeklődésem kilencedikes koromra kezdett kikristályosodni. A festészetben, a grafikában kicsit mindig hazudni kell, a terepábrázolás, a három dimenzió azonban konkrét, kemény, férfias munkát igényel. Ilyen „érvek” mentén döntöttem a szobrászat mellett.

Milyen szobrászokat akartak faragni Iași-ban, ahol az egyetemet végezte?

Az anyag iránti tisztelet volt az elsődleges, annak misztikumára igyekeztek rávezetni bennünket. A román szobrászat és általában a képzőművészet roppant erős, intuitív, bennünket is folyamatosan kreativitásra ösztönöztek. Hangsúlyos a vallási élet iránti tisztelet, ez még az ateista művészek esetében is megfigyelhető volt. Nagyon melegszívű emberi magatartással találkoztam, ami emberileg és szakmailag egyaránt jót tett nekem.

Jómagam elsősorban a főleg Brâncuși-ra visszavezethető avantgardizmust értékeltem a román szobrászatban. Tudni kell azonban, hogy olyan művészek is akadtak, akik nem a brâncuși-i, tömbből való leképezést fejtegették, hanem darabokból rakták össze az egészet.

A Ceaușescu-korban is igen mély érzelmeket ébresztő művészetről beszélhettünk. Nyaranta egy hónapon át szobrokat faragtunk a környező falvak önkormányzatainak – akkoriban néptanácsnak nevezték őket –, olyankor részt vettünk a falusi búcsúkon, kapcsolatba kerültünk az emberekkel. A kőkemény akadémizmus helyett amolyan szobrászi útravalót kaptunk.

A rendszerváltáskor mindenki többnyire nyugatra indult, ön meg keletre, a diplomázás utáni első munkahelyéről, a piski márványfaragó üzemből haza. Mi tűnt vonzónak akkor Háromszéken?

Már a piski éveim alatt felvettem a kapcsolatot Baász Imrével és Vinczeffy Lászlóval, jelezve, hogy amint lejár a kihelyezésen kötelezően letöltendő három év, megyek haza. Szerencsére csak másfél évet kellett várnom, 1990 elején Vinczeffy már jelezte is, hogy lenne egy hely a képtárnál. Kónya Ádám volt a múzeum frissen kinevezett igazgatója, jeleztem neki, hogy jönnék, és 1990. március 15-től már ott dolgoztam. Vonzott Baász művelődésszervező szerepe. Szentgyörgy kulturális szempontból pezsgő életű város volt, a Medium kiállítással különös rangot vívott ki magának, barátok voltak ott, minden hazavárt. Jól tettem, hogy hazajöttem.

Mégsem vetette bele magát az akkori alternatív művészeti megnyilvánulásokba, amelyek szinte védjegyként azonosították akkoriban Háromszék fővárosát. Miért nem?

Kétségtelenül nem voltam performer, szerettem, elismertem Baászék produkcióját, de nem műveltem. Akár a focit: szeretem nézni, de nem játszom. Természetesen támogattam is őket, a Szent Anna-tónál tartott nemzetközileg is elhíresült performance-fesztivál, az AnnArt több csatolt rendezvényének is helyszínt biztosítottunk a képtárban.

Nem tartott attól, hogy intézményvezetőként nem lesz elég ideje, energiája a művészi kiteljesedéshez?

Mindig is tudatában voltam annak, hogy Romániában művészetből nem tudok megélni, és mivel nekem fontos volt, hogy hazajöjjek, kész voltam egy intézménybe betagolódva, de akár iskolai rajztanárként is biztosítani az egzisztenciámat. Felvillanyozott az a lehetőség is, hogy a múzeumban szinte kötelességszerűen beáshatom magam az erdélyi művészettörténetbe, a régészekkel megyek majd gyűjtőutakra. Amolyan minden lében kanál típusú fiatal voltam, minden érdekelt.

Az önben lévő szobrász soha nem érezte magát vesztesnek ebben a versenyfutásban?

Hozzám közel álló embereknek néha mondogatom, hogy nincs elég időm a szobraimra, de ez csak ideig-óráig tart, mert ha annyira erős lett volna bennem az egyéni önmegvalósítás iránti késztetés, bizonyára más utat választok. Azt hiszem, erre a párhuzamosságra predesztináltattam, és egyre inkább hiszek ebben.

A vésőt is más irányítja néha?

Szögezzük le mindjárt, hogy számomra nem a százszázalékosan tudatos művészet az igazi, azt én inkább matematikának tekintem. Helyet kell engedni az improvizációnak, a pillanatnyi ihletnek, még az úgynevezett véletlennek is. Váratlanul megreped a fa, én meg belerajzolok, folytatom a repedést, ez mind-mind beletartozik, izgalmassá teszi az alkotást.

Mi, magyar szobrászok annak idején nem is reménykedhettünk köztéri szobrokban, legfeljebb azok, akik Bukarestben éltek és megvoltak a kapcsolataik. A rendszerváltás után a romániai magyarság talán csak azt a jogát nyerte vissza teljes mértékben, hogy emlékjeleket állíthasson. Ennek a reneszánsznak köszönhetően mi megcsinálhatjuk íróink, művészeink, történelmi személyiségeink szobrait, és az én életművem igen fontos vonulatát is ezek a jórészt megrendelésre készült munkák alkotják.

1956

Mondhatni: sorsszerűen?

Azt hiszem, igen. Kezdetben nem számoltam velük, de egyrészt sok a megrendelésem, másrészt nagyon jók a környezetemből érkező visszajelzések. Mégsem a köztéri szobrok jelentik a kizárólagos fősodort, legalább annyira fontosak az autonóm, saját elképzelés alapján készülő szobraim, plasztikáim is. Ezekben csak önmagamnak kell megfelelnem, bennük vannak az örömeim, a szorongásaim, világról, művészetről alkotott felfogásom.

Nem tart a skatulyázás veszélyétől?

Nem, mert mindenben, amit teszek, a saját logikám érvényesül. Néha azon kapom magam, hogy a múzeum vezetésében is ugyanazon kreatív elveket igyekszem érvényesíteni, akárcsak a szobrászatban. Ahogy a szobrász előtt ott az anyag, amibe lelket kell lehelni, úgy a Székely Nemzeti Múzeummal kapcsolatban is ezt éreztem, amikor 2007-ben átvettem az igazgatását.

És akárcsak a szobrász esetében, ebből az „anyagból” is csak empátiával és szeretettel lehet kihozni a pozitívumot. Először a pudvás, fölösleges részeket kell kitakarítani, mert eredendően semmi sem rossz, legfeljebb az állapota. Az emberekre is igaz ez: legfeljebb nem megfelelő szerepkörben játszik, vagy nem kapott elismerést, esetleg kritikát a megfelelő pillanatban. Az igazi alkotás szeretetelvű, legyen az szobrászat vagy intézményvezetés.

– Nem tart a skatulyázás veszélyétől?

– Nem, és a megkeresések ellen sem tiltakozom. Van olyan szobrász-restaurátor barátom, aki az utóbbi kategóriában is fantasztikus dolgokat művel, de nem akarja, hogy túl sokan tudjanak az utóbbi identitásáról. Engem egyik besorolásom sem zavar, sőt az intézményvezetői státusom sem. Mert mindenben, amit teszek, a saját logikám érvényesül, néha azon kapom magam, hogy a múzeum vezetésében is ugyanazon kreatív elveket igyekszem érvényesíteni, akárcsak a szobrászatban. Ahogy a szobrász előtt ott az anyag, amibe lelket kell lehelni, úgy a Székely Nemzeti Múzeummal kapcsolatban is ezt éreztem, amikor 2007-ben átvettem az igazgatását. És akárcsak a szobrász esetében, ebből az „anyagból” is csak empátiával és szeretettel lehet kihozni a pozitívumot. Először a pudvás, fölösleges részeket kell kitakarítani, mert eredendően semmi sem rossz, legfeljebb az állapota. Az emberekre is igaz ez: legfeljebb nem megfelelő szerepkörben játszik, vagy nem kapott elismerést, esetleg kritikát a megfelelő pillanatban. Az igazi alkotás szeretetelvű, legyen az szobrászat vagy intézményvezetés.

– Hogy érzi, megbecsüli a környezete, a világ, mindazt, amit magából igyekezett adni?

– Rengeteget kaptam, és a hátralévő időmben elsősorban arra kell törekednem, hogy megköszönjem a rengeteg bátorítást, amire szükségem is volt – még ha sokszor nem is mutattam, mennyire. Nem a kitüntetések az igazán fontosak, hanem amikor az emberek megállítanak az utcán, és megkérdezik, hogyan halad a múzeum felújítása, vagy megkérdezik, éppen min dolgozom, van-e magamra elegendő időm. Ennél nagyobb díjat elképzelni sem tudok.

– Képtelennek tűnik különválasztani a képzőművészi, illetve az intézményvezetői identitását. Nem tudja, vagy nem akarja?

– Nem lehet, és hiba is volna, hiszen tizennegyedik éve halad párban a kettő. Kezdetben öt évet adtam magamnak, azzal, hogy ennyi idő alatt kiderül, megy-e ez párban. Az is benne volt, hogy a két tevékenység esetleg inkompatibilisnek bizonyul, és rákészültem, hogy akkor felállok. Az első öt év alatt azonban inkább az bizonyosodott be, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet maradandót alkotni. Így történt, hogy most már tizennegyedik éve igazgatom a múzeumot, és közösen sikerült szép dolgokat művelnünk. Miközben mindig lehet jobban, ebben bízva vállaltam a legutóbbi ciklust, amely 2022 végéig tart. Ha rajtam múlik, szívesen végigcsinálnám a múzeum felújítását.

– Közben milyen Vargha Mihály-szobrok készülnek?

– Mostanság éppen a Brassó melletti Négyfaluban készítek egy Borcsa Mihály-mellszobrot, ő a település nagy Kossuth-rajongó evangélikus lelkipásztora volt, október végére tervezzük az avatást. És folyamatosan készülnek az el nem kötelezett plasztikáim, igyekszem mindkettőre megfelelő időt és figyelmet fordítani. Persze vannak kedvenceim, elsősorban az egész alakos szobraim, mint például a kisbaconi Benedek Eleké, Szentgyörgyön Márton Áron vagy Gyárfás Jenő szobra, a nonfiguratív alkotásaim közül pedig a szárazajtai, illetve a sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékmű tekintenek vissza nagyon kedvesen rám. A beltériek közül a Lidércek és a Bálványok sorozat darabjai a kedvenceim, nagyobb méretű munkák, állvány nélküliek, valahol a szobor és az installáció közötti világban. A héjak dominanciáját igyekeztem megformálni bennük, napjaink oly elhatalmasodó kiüresedésérzését.

 (Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában /Helyőrség.ma /https://kultura.hu/.)

A nyitóképen Vargha Mihály.

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog