A költő, aki Istennel kártyázik - Sántha Attila

Kategória: Kultúra

Szerző: Száva Enikő

HAJÓNAPLÓ

 


Fekete Vince (jobb oldalon) társaságában a Razglednicák c. verseskötet bemutatóján (Kolozsvár, 2013)
Fotó: Sántha Attila archívuma

 

Sántha Attilával Száva Enikő beszélgetett a Hajónapló oldalán.

Úgy terveztem, hogy Tusványoson, az Olt partján, égig érő fenyők árnyékában beszélgetek Sántha Attila költővel, de harminc éve először elmaradt a fesztivál, így be kellett érnem online interjúval.

 

Harminc éve annak is, hogy egy fiatal költőgeneráció fejében megszületett az új irodalmi csoport, a transzközép létrehozásának szándéka, ennek mentén jött létre később az Előretolt Helyőrség folyóirat. A transzközép irodalom lényegét – egy világkezdet lehetőségét ígérve – Sántha Attila foglalta kiáltványba, őt tartják a transzközép ideológiai atyjának, ezért közösen elevenítjük fel, milyen volt akkoriban meghökkenteni az olvasót, és mennyire érzi magáénak ma az akkor megfogalmazottakat.

– Közvetlenül a román forradalom után, az akkori barátnőd kézdivásárhelyi lakásában született meg az a felhívás, amely szikraként szolgált a bálványosi folyamat kialakulásához. Hogyan pattant ki ez a szikra?

– Ma is csodálkozom, mi mindenre voltunk képesek 1989 decemberében mi, kézdivásárhelyi fiatalok. Azt, hogy húsz évig kommunista elnyomásban éltünk, pillanatok alatt levetkőztük, és mosolyogtunk azokon, akiknek ez nem sikerült. Emlékszem, december 22-én délután eldöntöttük Deme Lászlóval és Fekete Vincével, hogy újságot adunk ki – ez lett a romániai sajtószabadság első teljesen új lapja, a Székely Újság. Odamentünk a város ideiglenes vezetőjéhez, tudna-e segíteni ebben. Ő elsápadt, és rémülten mondta, ahhoz jóváhagyás kell. Nem is erőltettük tovább, ha nem látja, hogy forradalom van, akkor nincs mit kezdenünk vele. Az újság egy nap alatt meglett, a kézdivásárhelyi ifjúság megszervezte magát, félig átvettük a város vezetését, Sepsiszentgyörgyön megakadályoztuk egy KISZ-utód ifjúsági mamutszervezet létrejöttét, fogadtuk a Fidesz és az Angol Liberális Demokrata Párt küldöttségét, velük közösen megalapítottuk a bálványosi szabadegyetemet (a későbbi Tusványost). És még mindig maradt időnk arra, hogy jóval szilveszter előtt kimenjünk, életünkben először, Magyarországra.

– Nem sokkal később, Kolozsváron, költőtársaiddal az irodalomban is újítani akartatok. Milyen szellemiség hozta létre ezt a csoportosulást, és volt-e köze a két kezdeményezésnek egymáshoz?

– Valamiféle kapcsolat biztos volt a kettő között, ha egyébben nem, személyekben. Ugyanis 1990 januárjában Fekete Vince és én Kolozsváron a bölcsészkar diákjai lettünk, mivel a korábban sikertelenül felvételizők legjobbjait azonnali hatállyal felvették az egyetemre, és ugyanekkor került a filológiára diáknak Lakatos Mihály és Vida Gábor is, hogy két ismert írót említsek. Ott aztán folyt az egyetemi élet, irodalmi köröket hoztunk létre, vitatkoztunk, írtunk, s óhatatlanul kialakultak csoportok, asztaltársaságok, igaz, eléggé képlékenyek voltak ezeknek a határai. Franciaországból hazajött a 34 évesen nagy öregnek számító Bréda Ferenc, hozta a maga goliárd-költészet-imádatát és az abszolút követhetetlen szómágiáját. 1990 és 1991 őszétől újabb tehetséges fiatalok kerültek Kolozsvárra, köztük mindenekelőtt Orbán János Dénes, és lassan-lassan kezdett kiforrni közöttünk egy-egy – pontosabban két – irodalomfelfogás. Egy dologban mindannyian egyetértettünk: elegünk volt a fájdalom költészetéből, a nagy nyomás alatt gyönggyé nemesedő homok művészetéből, a transzilvanizmusnak abból az ágából, amely a szenvedést próbálja heroizálni. Elvégre fiatalok voltunk, hirtelen ránk tört a szabadság, és még véletlenül sem azon törtük a fejünket, hogyan maradjunk meg minden ellenére, hanem belevetettük magunkat a levésbe. A levés pedig, gondolom, egy kicsit jobb, mint a megmaradás. Az akkoriban divatos magyarországi irodalom értékelése viszont már megosztott minket: kivált a székelyek sótalannak, borstalannak, vakbélgyulladásosnak érezték azt, a másik része pedig ahhoz próbált felzárkózni. Azok, akik úgy éreztük, nem vagyunk megelégedve a szövegirodalommal, és úgy gondoltuk, nincs az rendben, hogy az irodalom önmagáért íródik, egy idő után megfogalmaztuk, hogy milyennek is kellene lennie az irodalomnak. Ugyanakkor tisztában voltunk azzal, hogy az irányzatok ideje lejárt, a 20. század végéig már minden elképzelhető ágat-bogat kipróbáltak. Ezért megkerestük azt a hagyományt, amely nekünk a legjobban megfelelt. Mi az irodalmat nem a kevesek és kiválasztottak nyáladzókendőcskéjének képzeltük, olyan irodalmat akartunk, amelyet lehet élvezni, amely az olvasóért van. Villont, Rabelais-t, Rejtőt tekintettük szellemi atyáknak, azt a fajta populáris irodalmat, amely háttérbe szorult, amikor az irodalomtudósok valami magasztosat kezdtek keresni a szövegben, és a lét „mélységes milyenségének” megfejtését célzó műveket tartották nagyra, holott szerintünk ennek feltárása nem az irodalom feladata, sokkal inkább a filozófiáé. Így született meg a transzközép mint pszeudo-, álirodalmi irányzat, ami igazából csak visszatérés egy korábbi hagyományhoz, aktualizálva azt. Nyilván tudtuk azt is, hogy a csomagolásra is figyelnek az emberek, ezért adtuk a jól hangzó transzközép nevet, és így elértük, hogy felfigyeljenek ránk, nemcsak mint alkotókra, hanem mint csoportra is.

– Ez sikerült, emlékszem, hogy a humorral, öniróniával, szexualitással telített versekkel úgy robbantatok be a kolozsvári diákéletbe, mint igazi botrányhősök, besorolhatatlanok voltatok

– Apropó, besorolás. Az interpretátorok szeretnek dobozolni, mindent a megfelelő polcra rakni, mi pedig ezekből hol itt, hol ott kilógtunk. Amikor azt várták volna, hogy megmaradjunk a trágárság szintjén, hirtelen elérzékenyültünk, és az egész rendszerük összeomlott. Máskor a szexmajom-csoportba raktak volna, de akkor kibuggyantak az olyan egyszerű érzelmek, mint a szerelem, a megrendelés. A mesterünknek tekintett Hamvas Béla műveire is sokan mondják, hogy a sok forgács nem áll össze egységes rendszerré, de ez természetes, mert a világot nem lehet tökéletesen leképezni, ebbe bukott bele a modernitás nagy kalandja. Mi tisztában voltunk azzal, hogy nem tudunk isteni emberek lenni, ezzel megteremtettük annak a lehetőségét, hogy olyan művet írjunk, amelyben magunkat adhatjuk, amely gyarlóságainkról, vágyainkról szól.

A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.