Moritz Daniel Oppenheim festménye (1831)

Amikor 1849 végén Világos és Arad gyászhíre szétterjedt Európában, az irodalom két óriása gyászolta Magyarországot és a magyar népet: Ibsen a „Magyarországhoz” című elégiában és Heine az „1848 októbere” című lírai vallomásban.
Kétszázhuszonöt éve, 1797. december 13-án született Heinrich Heine, a német romantika utolsó nagy költője, a realista irodalom előfutára.

 

Hegedüs Géza ezt írta róla: „Akik épphogy belekukkantottak a német nyelvbe és egy-két német verssort idézni is tudnak, azok valószínűleg Goethe »Erlkönig«-jének és Heine »Loreley«-ének első sorait mondják el, akkor is németül, ha valójában nem is tudják ezt a számukra idegen nyelvet. A legklasszikusabb német költők sorozatos kiadása mindig ebben a sorrendben jelenteti meg, népszerűsíti a német költészet legjavát: Goethe, Schiller, Heine. – Heinét ugyan éppen a németek közt számosan szidalmazták, még ki is rekesztették a németségből. De nemcsak a «Loreley«, szerelmes dalainak jó része hamarosan népdallá vált és terjedt el németségszerte.”

Düsseldorfi módos zsidó családból származott, textilkereskedő apja őt is erre a pályára szánta. Mikor a családi üzlet csődbe ment, Hamburgba küldték gazdag bankár nagybátyjához. Heinének nem fűlött a foga a pénzügyekhez, inkább jogot tanult és Hegel történelemfilozófiai előadásait látogatta. 1825-ben megkeresztelkedett és Harry keresztnevét Heinrichre változtatta, erre leginkább az vitte rá, hogy zsidók ekkoriban nem vállalhattak egyetemi oktatói állást.
1821-ben jelent meg első verseskötete, amelyet 1827-ben az unokahúga iránt érzett viszonzatlan szerelem kínjait megéneklő Dalok könyve követett. A könyv, amelyben a szerelmi- és tájlíra, valamint a gondolati költészet egyaránt megjelenik, azonnal az irodalmi közönség kedvencévé tette. Prózai írásaiból az elegáns légiességgel megírt, irodalmi szintű útibeszámolói, az Utazás a Harz-hegységben és a Nordsee voltak a legsikeresebbek.

1831-ben elhagyta Németországot és Párizsban telepedett le, ahol szoros barátságot kötött az utópista szocialistákkal és Saint-Simon követőivel. 1835-ben hazájában megtiltották műveinek kiadását, ám ő a távolból is nyomon követte és kommentálta a német politikai élet eseményeit, élete végéig tudósított német és francia lapokat.
1845-től komoly gerincbántalmak tették elviselhetetlenné életét, valószínűleg szklerózis multiplexben vagy szifiliszben szenvedett. Utolsó nyolc évét félig vakon töltötte gyötrelmes „matrac-sírjában”, de szelleme és alkotókedve töretlen maradt. Időskori lírája, a Mouche-dalok megható dokumentumai a testi erőn túli, szellemi, érzelmi kapcsolatnak.

Heine lelkes versben üdvözölte a magyar forradalmat, példaként állította a németek elé az 1849 októberében című versében:

„Ha e szót hallom, »magyarok«, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog, és mintha trombiták köszöntenének.”

Heine 1856. február 17-én halt meg Párizsban, a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra.

• < Előző
• Következő >