Ha valahol igazán átérezzük a folyó, a víz szentségét, az a Duna-delta. Itt tényleg minden a víz. Amerre csak nézünk, mindenütt víz. Nem látjuk a Dunát a víztől. Mintha a teremtés ősforrása felé csorognánk. Ez már nem is folyó, csak víz. Hatalmas tömegű fluidum. Úgy is, mint teremtő erő, lehetőség. A kezdet. Mindeneknek forrása. Az életé is.

 

A mezopotámiai és óind természetmítoszok kavargó ősvizei, az őskáosz parttalanul hömpölygő folyói jutnak eszünkbe. A víz a teremtés első mozzanata. Először a megtermékenyítő víz létezett, a folyó, az ősóceán, abból merült föl, bukkant elő a szilárd pont: a sziget. Az éden.
A vízben, a folyóban történő rituális alámerülés – legyen az a Gangesz, a Jordán, a Duna vagy a Tisza – nem más, mint elfogadás. Azt jelképezi, hogy belenyugszunk a sorsunkba.

(A latin fluvius természetes vízfolyást, eret, patakot, az influencia viszont befolyást jelent: melyet az égitestek, a bolygók és csillagok gyakorolnak életünk és sorsunk alakulására.) Az alámerülés visszatérés a mindenségbe, a nagy egészbe, a formálatlan biztonságba.

Lélektanilag: vágy az anyaöl után – a keresztény magyarázat szerint: felolvadás az atyában. A folyón való átkelés előtt a görögök gyakran fohászkodtak a folyamistenhez, fésülködtek, hajat vágtak, megtisztálkodtak. Nemcsak a lemerülés, de a vízből való felemelkedés is szakrális cselekmény: a teremtés szimbóluma. A születésé, az öntudatra ébredésé. Vagyis az elkülönülésé. A víz tisztít, lemossa bűneinket.

Az éjszakai meztelen fürdőzés pogány rítusában a folyékony őselem, a víz a termékenység biztosítéka. A korai keresztények szerint a természetes vizek – források, folyók és tavak – magukban hordozzák a megszentelés erejét. Nem is kell egyebet tennünk, mint egyszerűen kérnünk Istent, hogy engedje ennek az erőnek a kifejeződését. A kereszt és a keresztelés szó sok nyelvben más-más tőről fakad. Kreuz és Taufe.

A latin crux, crucis és baptismus (ebből a spanyol cruz és bautismo). A kereszt, mellette pedig az elmerítést, fürdetést, megmosást jelentő görög baptizo. A mosakodás az egyik legősibb rituális cselekedet: a bűnbánat, a megtisztulás szertartása.

A keresztelés – akár alámerülés vagy lemosás – a halált és a feltámadást idézi. A folyóba merülő test meghal, a bűnös, tévelygő ember helyett a megújult, tiszta lény támad fel a habokból.

Hérodotosz azt írja, Egyiptom a Nílus ajándéka. Jurij Andruhovics meg azt, hogy a Duna a Nílus másik neve. Akkor hát legyen a Duna ajándéka a delta! Varázslatos világ ez. Mesevilág és szörnyűség. Csoda és kegyetlen valóság együtt. Ha kimondjuk, egyszerre idéződik bennünk a védelemre nem szoruló, vad természet csodája és a maláriás láz, a mocsári szúnyoghad, a leprasziget, a diktatúra évtizedeiben halálra dolgoztatott fegyencek rémképe.

Mi most maradjunk a csodánál!

Itt még a helynevek is mesések: Babadag, Mahmudia, Caraorman, Gorgova. (A régi Izmailt, mely a török delta nagy erődje volt, Byron is megénekelte.) Ez a közel ötezer négyzetkilométeres terület megragad, marasztal. Szó szerint is, mert lápjai, mocsarai az idegennek alig-alig járhatók, aki belekeveredik, végleg ott ragadhat. Itt minden mozog, inog, billeg, hullámzik, fodrozódik, hajlong, süllyed és emelkedik.

A szélesen hömpölygő folyó százezer tonnaszám rakja le, teríti el a homokot, zátonyokat és szigeteket épít, aztán saját munkáját kerülgeti, eltorlaszolja önnön útját, majd egy nagy lélegzettel, egyetlen hatalmas áradással az egészet a tengerbe mossa. Úszó szigetecskék, pocséták, tünékeny tavak és erecskék, lápok, vizenyők, ingó-bingó mocsarak és illékony, el- majd ismét feltünedező csatornák vízi és nádi labirintusa ez.

Buja zöld mezőkön, virágos réteken, bugyborgó lápokon, sűrű nádrengetegben, dombok és lapályok közt megbújó, mozdulatlannak tűnő millió erecskén és csatornán igyekszik a folyó a tengerbe. A deltában több mint ötven település létezik: halászfalvak, melyeknek főutcája maga a víz, valamelyik csatorna vagy erecske.

Ha valamicskével feljebb, a Duna bolgár–román szakaszán olykor úgy érezzük, mintha mediterrán tájban úszna az elnehezült, lusta folyam, most Afrikába érkeztünk meg. A sivatagi nap hatalmas korongja súlyos lampionként függ a horizonton: valóban Nílus lett a Duna.
Nádiringó című kötetében Palocsay Zsigmond, a Duna-delta egyik magyar szerelmese felteszi a kérdést: vajon „mit tesz a folyó magával”, mielőtt elveszítené önmagát, mielőtt feloldódna, eltűnne a sós vízben?

Nem a válasz érdekes, hanem egy mellékes állítás: a vízi világ bolondja, a láp kutatója úgy érzi, a „belejutás” nem lehet a folyó célja. Mintha a Duna valahol Szilistra környékén rájönne, hogy nem lesz ez így jó, vissza az egész. Mintha húzódozna. Meanderezni kéne, gondolja, tekeregni összevissza. Azaz dehogy összevissza. Nagyon is precízen, minden talpalatnyi helyet kihasználva, bőven ömölve, mégis sumákul araszolva, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladva előre.

(Mint Kis-Ázsiában a Meandrosz, amelyről ez az egész – folyókanyar, meanderes díszítés meg minden – a nevét kapta, és amely úgy csalinkázik a hajdani Milétosz és az Égei-tenger felé, akár az ökörhugyozás.) Késő bánat, itt már nincs mit tenni: nem lehet sompolyogni – itt hömpölyögni kell. A Duna kirohanása ez. (Vagy inkább berohanása?) A dicső vég.

Ott, ahol a folyó és a tenger találkozik, tiszta időben sem látszik a part, elhagyunk mindent, csatornákat, hullámzó talajú mozgó szigeteket, nádtengert, elhagyjuk a torkollás megfoghatatlan pontját, a zéró kilométert, mindenütt csak víz, víz és víz. Nincs itt már semmi, ami korábban folyó volt, nincs part, meder és morotva, nincs semmi, csak levegő és víz. Felhő, pára, napfény és víz. A folyó – úgy tűnik – a kéklő végtelenbe, az egekbe ömlik.

És ez még mindig a Duna, mert hosszú kilométereken át a tengerben is folyó még a folyó, itt már valóban parttalanul ömlik a sósban az édes, a Duna nem több, mint egy édes vízű, más színű és más hőmérsékletű áramlás, míg lassan-lassan végleg felszívódik, eltűnik, felolvad a vízben. Víz a vízben.

Száraz Miklós György

 

magyaridok.hu