Uralkodók, hadvezérek 1914

Hidvégen is nagy örömmel fogad­tak bennünket. Hidvégröl néztem és hallgattam a brassói csatát. A város égett, az ágyuk dörögtek, de borzasz­tóan dörögtek. Annak a nagy német ágyúzásnak a hatását láttuk másnap. 700 — 800 halott oláh feküdt a Szász-hermány és Brassó közt húzódó dom­bon.

Kézdivásárhelyen az oláhok ép az orrunk előtt szaladtak ki a városból. Az egyik szállodában, ahol az oláh tisztek étkeztek, még ott volt az asztalon a likőr, fekete kávé, pezsgő stb., nem volt idejük ebédjüket elfogyasztani. Innen az üzletekből is elhordtak mindent: zongorákat, varrógépeket. Több mint 500 holmival megrakott kocsit vittek ki Erdélyből csak az ojtozi szoroson át. 12-én Kézdivásárhelyről Bereckbe akartunk menni, csakhogy itt már utunkat állta az oláh. A tábornok és a vezérkar más uton észak felől már 9 órakor bementek Bereczkbe. Akkor nem lőtték még a falut. Elől mentünk én és a főhadnagyom a kis sárga kocsinkon.
Már alig voltunk nyugat felől 200 méterre Berecktől, amikor látjuk, hogy az oláh hat schrapnellt lőtt be a falura, utána egy csomó gyujtó gránátot. A falu elkezd égni. Azután gyujtógránáttal és schrapnellel elkezd­tek minket lőni. Mindig közelebbközelebb estek le hozzánk a lövedé­kek. A csapatok visszafordultak, csak egy tartalék maradt ott az ut mellett és én, meg a főhadnagyom. Az olá­hok láttak bennünket a Magyarostetőről. A kocsival egy fa mögéakartam állni, de főhadnagyom nemengedett. Ekkor egy gránát agyon üt egy bakát. Erre azt mondja főhad­nagyom : menjen a rétre félre a ko­csival. De amint átmegyek az árkon, eltörik a kocsirudja. Gyorsan meg­csináltam a legnagyobb ágyutüzben. Ekkor egy gránát a főhadnagyom mellett vágott le. »Menjünk csak félre« kiáltotta Letértünk balra, be­mentünk Lemhénybe és onnan észak­ról az égő Bereczkbe.
Gyalogságunk még 12-én éjjel rohammal elfoglalta a Magyaros­ tetőt s másnap mehettünk Ojtozba a Magyarostetön át, ahol rengeteg sok oláh halott volt. Sok munició, fegyver, gépfegyver és néhány ágyú volt a zsákmány. Itt esett el a román betörést ellenző s a románok vere­ségét előre megjósoló öreg Carp Péter fia is. Ojtozról 15-én Sósme­zőre mentünk, szóval a határra. Az oláhokat kivertük Erdélyből, mégpedig úgy, mint a kutyát. Sósmezőn egy párszor igen nagy veszélyben voltam, de hála Istennek nem lett bajom. Egyszer az erős ágyutiíztől kigyuladtak Sósmező körül az erdők, mintha a hegyek égtek volna 3 napig. A szél nekünk kedvezett, átvitte a tüzet az oláhokra. Sok elégett belőlük. A jó Isten eddig, ha veszedelemben voltam, mindig megsegített, majd ezután is csak gondomat viseli. Most már csak arra kérem a jó Istent, miután az emberek nem akarnak magukhoz térni, nem akarják a gyilkolást megszüntetni, az O isteni hlatalmával szüntesse meg e háborút.

Vége

Megjelent: Harangszó 1917.

Képek forrása: A nagy háború írásban és képekben

A románok kézdiszéki betörése 1916. augusztus 27. Elbeszéli: Zábrák Gyula tizedes.

A románok kézdiszéki betörése 1916. augusztus 27. Elbeszéli: Zábrák Gyula tizedes 2

 

• < Előző
• Következő >