- Részletek
- Kategória: Vélemények, jegyzetek
- Publikálva: 2018. április 17.
Balázs Imre József, Demény Péter, Gáspárik Attila, Selyem Zsuzsa és Tamás Gáspár Miklós adják meg a kérdésre a választ.
A Székelyudvarhelyi Városi Tanács március 15-én határozott úgy, hogy a városi könyvárat elnevezik az egykori íróról és politikusról. Az Elie Wiesel Holokausztkutató Központ kisvártatva tiltakozott, az igazgató állítása szerint Nyirő József, mint a Horthy és Szálasi rendszer kiszolgálója erősen fasiszta és nemzetiszocialista nézeteket vallott és képviselt, ezért helytelen az ő nevével ellátni egy közintézményt. A holokauszt tanulmányi intézet felhívja a figyelmet arra is, hogy a Nagy Egyesülés századik évfordulója alkalmából nagyobb odafigyeléssel kell eljárni, amikor a modern román állam, történelmi események, vagy személyek megemlékezésére kerül sor. A közlemény arra is kitér, hogy az év elején Nagyváradon egy Wass Alberthez kapcsolódó esemény megrendezésre került sor, holott az író háborús bűnösnek számít Romániában, továbbá megemlíti azt is, hogy néhány hete a Romfilatelia állami bélyegkibocsájtó intézet egy Miron Cristea ortodox pátriárka arcával ellátott bélyeget nyomtatott annak ellenére, hogy köztudott, a pátriárka erős antiszemitizmusáról volt hírhedt és az 1930-as évek végén a Zsidó törvények életbeléptetéséhez is nagyban hozzájárult. Az eset kapcsán erdélyi értelmiségieket kérdeztük arról, hogy mit gondolnak a tervezetről, illetve az Elie Wiesel Intézet nyilatkozatáról.
Balázs Imre József, irodalomtörténész Partium Keresztény Egyetem. Nyirő József a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom jelentős szerzői közé tartozik, elismert tagja volt a helikoni íróközösségnek, Uz Bence alakjában a székelység egyik prototípusát formálta meg emlékezetes módon. Prózájára, amelynek legjobb darabjai a két világháború közötti időszakban íródtak, nem jellemző a gyűlöletkeltés. Politikai nyilatkozatait és gesztusait tekintve azonban megítélése méltán problematikus, ebben a tekintetben a magyar kultúra megosztó személyiségei közé tartozik. Ha párhuzamokat keresünk azzal kapcsolatban, ahogyan más kultúrák hasonlóan problematikus személyiségek utóéletét kezelik, Louis-Ferdinand Céline példájára gondolhatunk, akinek irodalmi művei újabb és újabb kiadásokban jelennek meg, a kultúrpolitika ugyanakkor nem ápolja kultuszát, hivatalos állami ünnepségeken nem népszerűsíti személyét. Személyes véleményem az, hogy állami fenntartású intézmények névadásakor nem a megosztó személyiségek közül kell választani, hiszen az a cél, hogy a közösség minden tagja magáénak érezhesse az intézményt. A székelyudvarhelyi kulturális élethez kapcsolódó személyiségek között sok ilyen van, közülük Benedek Elek, Orbán Balázs, Tompa László, Tomcsa Sándor és persze Tamási Áron nevét egyaránt méltán viselhetné a Városi Könyvtár – nyilván további neveket is lehetne még sorolni. Nyirő Józsefnek joga van ahhoz, hogy végakarata szerint, családja kezdeményezésére, szülőföldjén helyezzék végső nyugalomra hamvait – néhány éve tanúi lehettünk, hogy ez hogyan hiúsult meg, szomorú módon. Az intézményi névadás egy másik ügy: ebben a helyi lakossággal, szakemberekkel konzultálva kell dönteni, és minél szélesebb körben elfogadható módon választani.
Demény Péter, költő, író, szerkesztő. Mióta kinyílt a közéleti szemem, azon gondolkodom, mennyire indokolt és hasznos a büntető liberalizmus, amely jól, illetve rosszul gondolkodókra osztja a világot. Folyamatosan arra törekszem, hogy ne ítélkezzek könnyen, és ha már szerintem is muszáj, akkor érvekkel tegyem. Milan Kundera szerint soha nem kellene ítélkezni. Az élet annyi, mint ködben menni az úton: nem tudhatjuk, mi következik. Aki ezt nem látja be, az semmit nem értett meg belőle. Esszéit a legnagyobb élvezettel olvasom, az Elárult testamentumok és A függöny a kedvenceim közé tartozik. Ennek ellenére úgy gondolom, relativitása túlzott. Cioran, akit éppen az utóbbi könyvében idéz, fiatal korában a Vasgárda szimpatizánsa volt, és többek között Mihail Sebastian Naplójából is tudjuk, hogy értelmiségi körökben viták folytak arról, hogy a zsidók „túlságosan elszemtelenedtek”, meg hogy méltó lenne-e beköltözni az elvett házukba. A zsidó származású, s ezért mindenre hatványozottan figyelő Sebastian Naplójának egyik legrémületesebb bejegyzése arról szól, hogy Camil Petrescu elámul Sebastian megjegyzésén, aki azt mondja, biztos benne, hogy ő, mármint Petrescu, el sem fogadna egy ilyen házat. Miért ne fogadnám el? – kérdezi a Prokrusztész ágya szerzője. De akadnak még mindennapibb dolgok. Itt az 1943. január 4-i bejegyzés: „Mától kezdve a zsidók nem 5, hanem 10 dekával kevesebb kenyeret kapnak, mint a keresztények. Tíz adagból négyet meg se kapunk.” (Mihail Sebastian: Napló. Koinónia, Kvár 2009. Vallasek Júlia fordítása) Ezt mindenki tudhatta, gondolom; és ha ma körülnézek, és innen nézek szerteszét, azt hiszem, hogy még helyeselte is. Szóval miközben ködben megyünk, azért valamennyire mégiscsak látunk előre, sejthetjük, hogy milyen ideológia az, amelynek a csatlósaivá szegődtünk, merre tart, és mi lesz a következménye. Nyirő József pedig a végsőkig kitartott az ordas eszmék mellett. Az embert nehéz kettőbe vágni, az írót meg a közéleti szereplőt külön kezelni. Mégis azt hiszem, egy olyan kisebbségnek, amely a többségi állam gyakran megnyilvánuló kizárólagossága ellen küzd, nem kellene közintézményt elneveznie Szálasi szimpatizánsáról. Ezzel mintha azt mondaná, „nekünk szabad, nektek nem”. Próbáljunk meg következetesek lenni.
Gáspárik Attila, színész, rendező, színigazgató. Nyiró József a jelenlegi romániai törvények alapján háborús bűnös. Nem értem miért várjuk el a demokratikus bánásmódot, pl. a kisebbségi kérdésekben, ha egyesek folyamatosan törvénytelen cselekedeteket akarnak végrehajtani. Abban az esetben, ha olyan fontos a város vezetőségének ez a dolog fizessen meg ügyvédeket, folyamodjon per-újrafelvételhez és nevezze el Nyirő Józsefről. Magánvélemény szerint egy olyan irodalomban, ahol: Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Karácsony Benő, Jókai Mór, Örkény István, Szabó Magda, Tompa László és még sokan mások alkottak, szegénység jele, egy kis lektűr írócskáról könyvtárat elnevezni.
Selyem Zsuzsa, irodalomtörténész, író, esszéíró Van egy olyan téveszme, miszerint a művészek föl volnának mentve etikából, és csak a mű számít, az alkotó döntései, cselekvései, nézetei teljesen irrelevánsak. Az a baj vele, mint minden kettészakítással: valójában a fogyasztói ideológia szolgálatában álló absztrakció ez is, ami mindenre áruként tekint. Semmi köze a valósághoz. A szerző nézetei nincs hogyan ne szivárogjanak át a művekbe, legfennebb ott van még körülöttük egy kis homály, egy kis díszlet, némi érzelgés, ami fölmenti az olvasó lelkiismeretét, hogy kisszerű önzéseit dédelgeti, mikor mondjuk egy olyan szerzőtől olvas, akiről tudja, hogy tömeggyilkosról is írt dicsőitő cikket. Nyirő József fiatalon ígéretes novellákat írt, de úgy döntött élete egy pontján, hogy az uralmon lévő gyűlöletpropagandát terjeszti a rendelkezésére bocsájtott Magyar Erő című lapban. Volt katolikus papként nemcsak vallását, embertársait, hanem saját magát is elárulta. Szeretném, ha a Székelyudvarhelyi Városi Tanács jobb belátásra térne, és nem állítaná a meghasonlást a jövő generációk példaképéül.
Tamás Gáspár Miklós, filozófus A székelyudvarhelyi elöljáróság természetesen arról nevezi el a városi könyvtárat, akiről akarja. A kérdés az, hogy vajon miért akarja éppen Nyirő Józsefről elnevezni? Tudni való, hogy Magyarországon több emlékjele van Wass Albertnek, mint az összes magyar írónak – Vörösmartynak, Petőfinek, Aranynak, Jókainak, Vajda Jánosnak, Mikszáthnak, Krúdynak, Adynak, Babitsnak, Kaffka Margitnak, Kosztolányinak, Füstnek, Móricznak, Kassáknak, Márainak… stb. – együttvéve. Ez a népszerűség nem Wass Albert – nem épp dilettáns, csak amolyan középszerű lektűríró – esztétikai érdemeinek szól, hanem annak, hogy nyilas volt; hiszen nála nagyobb és érdekesebb íróknak nincs ekkora kultuszuk. (Megjegyzem, a legjobb irredenta írót, a „Székely Mózes” néven egész jó regényt – Zátony, 1931 – produkáló Daday Lorándot teljesen elfelejtették. De hát ő nem lett náci.) Nyirő egészen bájos, giccsérzékeny divatszerző volt valaha, munkái néha akaratlan Tamási Áron-paródiaként hatnak. Fasiszta lett belőle is, mint megannyi kor- és kartársából: a mai szélsőjobboldali ideológiában az „erdélyi + fasiszta” kombináció ellenállhatatlan (sok más nyilast rég elfelejtettek, pedig volt köztük tehetség). Nem a székelyudvarhelyi könyvtárral van baj – elvégre minden romániai városban van utcája Octavian Gogának, az első román fasiszta miniszterelnöknek, a közepes, ám magyar- és zsidógyűlölő költőnek, és így tovább – , hanem a korszellemmel, amely ezeket a botrányokat futószalagon termeli, és amely pillanatnyilag győzedelmes. Semmi vész, nem tart örökké.
Összeállította:Ivácson András Áron