Nyomtatás

Nem habozott a föderalista elképzeléseket a hitleri vagy a sztálini rendszerhez hasonlítani

Charles de Gaulle a francia történelem és talán egész Európa emblematikus személyisége, akinek a franciák igen sokat köszönhetnek, hiszen némi túlzással állítható, hogy egy személyben nyerte meg a németek által tönkrevert Franciaországnak a második világháborút.

Elérte, hogy Franciaország ott legyen az újonnan létrehozott ENSZ Biztonsági Tanácsában, hogy egyike legyen a Németországot megszálló nagyhatalmaknak. Az 1919 és 1921 között zajló szovjet–lengyel háborúban kiképzőtisztként segítette a lengyel hadsereget, szolgálataiért megkapta a legmagasabb lengyel katonai kitüntetést, és őrnaggyá léptették elő.

A lengyelek által felajánlott karrier helyett azonban visszatért Franciaországba, érezvén, hogy nagy feladatok várnak rá. Így is történt, amikor Franciaország 1940-ben összeomlott, Londonból megszervezte a Szabad Francia Erőket, amelyek élén négy évvel később Párizs felszabadítójaként érkezett haza. De Gaulle-nak igen határozott elképzelései voltak Európa jövőjéről, amelyben a franciáknak meghatározó szerepet szánt. Elhíresült mondásával, amely szerint „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart” nemcsak egy földrajzi igazságot fejezett ki, hanem a hidegháború esztendeiben támogatta a Moszkvával való együttműködést is. De Gaulle elnök Amerikától független Európát képzelt el, ezért 1966-ban még a NATO egyesített parancsnoksága alól is kivonta a francia hadsereget (a franciák csak 43 év múlva, Sarkozy elnöksége alatt csatlakoztak ismét), és fenntartásai voltak a britekkel szemben is, akiket az amerikai érdekek európai képviselőinek tartott. Határozottan támogatta az Európai Gazdasági Közösséget, de meg kívánta tartani az egyes nemzetállamok, közöttük természetesen elsősorban Franciaország szuverenitását, ezért az egyre szorosabb unió, az „európai egyesült államok” gondolatával szemben a „nemzetállamok szövetsége” elgondolást támogatta, amit egy 1960. szeptember 5-én az Élysée Palotában tartott sajtókonferencián fejtett ki részletesebben. Újságírói kérdésre, hogy hogyan képzeli el az európai együttműködést, amelyről nemrég a német, a holland és az olasz vezetőknek fejtette ki nézeteit, De Gaulle a következőket válaszolta:

„Európa építése, vagyis a kapcsolatok építése, nyilvánvalóan igen lényeges. Közhely azt mondani, hogy miért kellene a civilizáció, az erő, az értelem, a jólét e nagy csarnokának saját hamvai alatt megfulladni? De Európa építésének nem álmokra, hanem a realitásokra kell épülnie. És mik a rea­litások Európában? Melyek azok a pillérek, amikre Európa építhető? Az az igazság, hogy ezek az államok nagyon különböznek egymástól. Mindegyiknek saját lelke, története, saját nyelve, saját szerencsétlensége és dicsősége, saját ambíciója van, és csak az állam az egyetlen olyan szervezet, amelynek rendelkezési joga és hatásköre van. Az az elképzelés, hogy fel tudunk építeni valamit, ami hatékony cselekvésre képes, és amit az emberek az államok felett átnyúlva hagynak, kiméra. Természetesen, egészen addig, amíg nem érintjük az egész Európa problémáját, képesek vagyunk létrehozni többé-kevésbé nemzetek feletti szervezeteket. E szervezeteknek technikai értékeik vannak, de nem rendelkezhetnek hatalommal és következésképpen politikai hatékonysággal. Mindaddig, amíg semmi komoly nem történik, ezek minden baj nélkül működnek, de amint drámai körülmények állnak elő, egy nagy problémát kell megoldani, akkor felismerhetjük, hogy ez a »magas hatóság« nem bír azokkal az eszközökkel, amelyekkel a nemzetállamok rendelkeznek.”

De Gaulle elképzelését az európai együttműködésről – amelyet ő következetesen nem „egyesült államoknak” (united states), hanem „államok egyesületének” (union of states) nevezett – az akkori dániai nagykövete, Christian Fouchet vetette papírra, ezért Fouchet-tervnek is nevezik.

A terv értelmében az uniónak négy intézménye lenne: a Tanács az államfők részvételével, a Miniszterek Tanácsa a tárcavezetők közreműködésével, a Politikai Bizottság, amelyben a tagállamok delegáltjai vennének részt, és az Európai Parlament, amelynek véleményező szerepe lenne. A döntés-előkészítés és a döntések végrehajtása a Politikai Bizottság feladata lenne, a döntés pedig a Tanácsban történne, mégpedig egyhangúlag. Ha valamelyik ország nincs jelen egy döntésnél vagy tartózkodik, akkor a döntések rá nem vonatkoznak, de bármikor csatlakozhat, és akkor a döntések rá is kötelezővé válnak. Az uniónak lenne költségvetése, amelyet a Politikai Bizottság állít össze és a Tanács hagyja jóvá. A terv lényege tehát az volt, hogy a nemzetek feletti döntéshozatal helyett a nemzetállami együttműködés kerül előtérbe, vagyis az, hogy a végső döntéseket a nemzetállamok hozzák meg, és semmi sem kényszeríthető rájuk egy „felsőbb”, nemzetállamok feletti akarat révén. Emellett a terv közös kül- és védelmi politika kialakítását is javasolta.

A Fouchet-terv a partnerekkel való egyeztetés során némiképp – de jellegét nem elvesztve – változott, ezért két tervről (első és második) beszélnek, a módosított forma sem felelt meg azonban a partnereknek. A németek főleg amiatt aggódtak, hogy a terv gyengíti a NATO és az Európai Gazdasági Közösség erejét. A belgák és a hollandok attól féltek, hogy a módosítások nyomán a franciák fogják uralni az Európai Gazdasági Közösséget. Végül heves viták után a Fouchet-terv lekerült a napirendről. A viták során megromlott német–francia viszonyt a két ország közötti 1963. évi barátsági szerződéssel kívánták feloldani, amelyben rendszeres kormányszintű találkozókról, diákcsere programokról, német–francia közös dandár felállításáról, közös tévécsatorna létrehozásáról és hasonlókról döntöttek.

A Közös Piac vezetése azonban továbbra is szélesíteni kívánta Brüsszel hatáskörét, például központi adók kivetésével, ami növelte Brüsszel befolyását a nemzetállamok felett. Ekkor (1966-ban) De Gaulle úgy döntött, hogy Franciaország nem vesz részt a közösség miniszteri értekezletein, ezzel gátolva a testület döntéshozatalát. Ezt nevezik az „üres székek politikájának”. Végül a vita az 1966-os úgynevezett luxemburgi kompromisszummal ért véget, amelyben az egyes nemzetállamok vétójogot kaptak abban az esetben, ha valamely központi döntés lényegesen sértené nemzeti érdekeiket.

Az üres székek válságakor De Gaulle a következőképpen vélekedett a föderalistákról: „Nos, tudjuk – Isten látja lelkünket, hogy tudjuk –, hogy volt egy olyan Európára vonatkozó alternatív elképzelés, amelyben, azok álmaiban, akik elképzelték, a nemzetek elveszítik nemzeti sajátosságaikat, és amelyben, egyesítő hiányában, egy technokrata, hontalan és a felelőtlen Areopagus (ógörög legfelsőbb bíróság) uralkodik. Ez hasonló lenne ahhoz, mint ahogy Nyugaton Caesar és utódai, Nagy Károly, I. Ottó, V. Károly, Napóleon és Hitler is uralkodott, és ahogy Keleten Sztálin is – mindegyik a maga módján.” Vagyis De Gaulle nem habozott a föderalista elképzeléseket a hitleri vagy a sztálini rendszerhez hasonlítani, és azt mondani, hogy ez a legnagyobb veszély, ami Európára leselkedik.

Több mint fél évszázaddal De Gaulle figyelmeztetése után a mai válságokban – mind a Dél-Európát sújtó gazdasági, mind az unió egészét érintő migrációs válságban – világosan kirajzolódik a nemzetek és nemzetállamok felett átnyúló, azok érdekeivel szembehelyezkedő, a hitleri és sztálini elnyomáshoz hasonlítható, erőszakos központi hatalom, amely felelőtlenül az euró­pai népek érdekei és akarata ellen cselekszik.

Akkor De Gaulle-nak a luxemburgi kompromisszummal sikerült elérnie, hogy a nemzetállamok alapvető nemzeti érdekeik védelme érdekében vétójogot kaptak a központi akarattal szemben. Európa szétesésének megakadályozása érdekében ma is szükség lenne egy De Gaulle-ra, aki azonban aligha kerülhet ki a mai, Macron vezette Franciaországból. Az ő politikája és a nyomában keletkező lángok eszünkbe juttathatják De Gaulle vélekedését a franciákról: „Megpróbáltam Franciaországot kiemelni a sárból, de ismételten visszatér hibáihoz, nem tudom a franciákat megakadályozni abban, hogy franciák legyenek.”

A napjainkban Franciaországon végigsöprő tiltakozások azonban arra utalnak, hogy ha a franciák franciák is maradnak, a nemzetek feletti önkénnyel és annak képviselőivel azért szembeszállnak – reméljük, eredményesen.

Lóránt Károly

 

Magyarhirlap.hu