Umberto Eco keményen támadja a közösségi hálózatokat: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 

Régebben a „demokráciát adok-veszek” járta, ám az sok figyelmet, ötletet és erőt kívánt

Olykor még tán némi észt és emberi szívet is. Az új világ új rendet ajánl, mégpedig a nyitott társadalmat.

 

Milyen az?

Induljunk ki abból, hogy a nem nyitott társadalom nem nyitott. Nem is zárt, hanem olyan, amilyen. Például esendő. A jó bort általában szereti, s maga állapítja meg, hogy melyik bor ízlik neki, és melyik nem, az ecetet pedig kiköpi. Sok más egyébbel, például a szájába repült léggyel együtt. De nem sorolok további példákat, mivel nem akarok gusztustalankodni. A kiköpendők sora maholnap bizony a végtelenbe nyújtható, mert a nyitott társadalomban ez a „fejlődés utja” – miként hajdan Kádár et. mondogatá a rászorulóknak. Az „ut” és a sor beláthatatlan, s ráadásul ez új korban minden régi kiköpendő lenyelendő. Különösen annak, aki már szinte ösztönösen nyel, amikor köpnie kéne.

A nyílt társadalom már közszemlére került a „fejlődés utján”. Hajszálra olyan, mint a gégétől a szeméremcsontig fölnyitott test, amelyből kilógnak a belek, a tüdő, dől a vér: részint a még rángó, lüktető erekből ki-kilöködő vér, amely nem követi már a szív bénuló ritmusát, hanem csomósodik, buggyan, szivárog a különféle kóbor erőktől taszigálva. Meg a rájáró rovaroktól, madaraktól, a hallgatag bacilushadaktól, portól, kisebb-nagyobb csámcsogó négylábúaktól, a belényomott csikktől. Csak fekszik tehetetlenül a világ főterén.

Préda.

Mégpedig szabad préda. De figyeljünk és pontosítsunk: nem a préda szabad, hanem a préda fosztogatása, csócsálása, marcangolása, fölfalása. Szeretni kell az életet, akár az ételt, mert a kettő szinte ugyanaz.
Szerző ezúttal is elnézést kér a vita pártos résztvevőitől. Sosem volt kíváncsi titkaikra, harci stratégiá­jukra, sőt rájuk sem túlságosan, mert nem nagy mutatvány lesés nélkül belelátni kártyájukba, de a közelükben elhaladva, görcs állt a lábába, ki kellett várnia, hogy fölengedjen, s engedje őt továbbhaladni. Szerencsére éppen a keze ügyébe akadt egy vékony lábakon álló szemeteskuka, szinte gyerekkuka, de mégis erős, akár egy vadkamasz – no, abban megtámaszkodhatott. Mert ilyen az élet kérem, s ezt jó nem elfeledni: csoda, kérem, csoda!

Szerző, ezúttal fültanú, kénytelen volt hallani a következő mondatot: most nyeli el Németországot Ssöröss az ő áldemokrata, de annál bérszomjasabb utcai harcosain keresztül! Mikor nyitotta meg üzletét, Ssöröss úr? – kérdezte az ódivatú férfiú, miközben lazán ennen hasához támasztotta elefántcsont gombos sétapálcáját.
Amikor megjött az új áru. Rögtön ráéreztem, hogy most érdemes belecsapni a lecsóba. Most, amikor…
Ssöröss úr szóárja hirtelen elapadt, s gyanakodva végigmérte hívatlan vendégét. – Kicsoda maga, hogy faggatni merészel? A másik állt a hasához támasztott pálcával, mosolygott és hallgatott.

Ssöröss úr ismét belevágott: véleményem nem titok, de hogy csak úgy kiadjam üzleti terveimet egy jöttment idegennek… Az idegen erre is mosolygott, sőt beleegyezően bólintott: valóban az vagyok…

Mire az az ember, akinek a nevét is tudjuk, helyesebben: értesüléshez jutottunk valamelyik nevét illetően – szinte akarata ellenére – dönteni kezdte magából a szót: – Ki vagyok én, hogy lépre menjek, amikor most látom először kegyedet?

Egy jó emberismerőnek ennyi elég – válaszolta a másik a lehető legbarnább hangján.
Akkor is! – kiáltotta élesen a Ssöröss úrnak nevezett férfiú, noha neki is volt a raktáron barna hangja, nem is egy. De ez, a most kieresztett, inkább vörös volt, akár a vércse torka. Ráadásul tűhegyes és kemény: még az üveget is megkarcolta. A Ssöröss úr fölötti utcai lámpa, pukk, el is pattant, és darabjait szerte hullajtotta.

A sétapálcás egy íves mozdulattal a kukába röptette az üvegcserepeket, miközben emlegetett botja áthaladt a kiterített tetem fölött. Az összerándult, széthasogatott tagjai helyükre csusszantak, összeálltak, egybeforrtak. Ő maga tápászkodni kezdett. Első pillantása megmentőjére esett. Hálás dadogásba kezdett.
Az elhárító mozdulatot tett: – Ne, ne, na ne! Ön fölnőtt ember, aki ráadásul azzal a tudással született, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól. Ha ezután ehhez tartja magát, többé nem érheti baj!

– Mit tegyek?
– Gyakoroljon!

Czakó Gábor 

 

Magyar Hírlap