Kézdivásárhely: Március idusára emlékeznek a képzőművészek 
Loading

 

Elnézést a kellemetlenségért, a webhely karbantartás miatt

nem frissül.Kérjük térjen vissza később.


Vargha Mihály (b), dr. Dimény Attila, Fórika Balázs, Cantus kamarakórus

Immár huszonkilencedik alkalommal emlékeznek a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítási termében március idusára a képzőművészek.
A bevezetőben dr. Dimény Attila köszöntötte a megjelenteket . Az idén ünnepeljük a szabadságharc 170. évfordulóját és a modern magyar nemzet megszületését. Az idén harmincnyolc kortárs képzőművész negyvenkét alkotást állított ki.

 

Akkor érinti meg és készteti gondolkodásra a szemlélőt egy kiállítás ha a valódi értékekre emlékeztet, s nem a népszerűségre törekszik. A jelen kiállított munkákra egészére rávetül a szabadság élménye – mindeniken érezhető a függetlenség érzülete. Habár az alkotásokon kimondottan nem jelenik meg a szabadságharc egyes jelenete és mégis kapcsolódik a 170 évvel ezelőtti eseményekhez, pont a szabadság sugárzásával. Nem is lehet elvárni, hogy az alkotások az akkori kórt ábrázolják, mert a művészet hivatása a megváltozott világunknak a vetülete kell legyen.
Vargha Mihály szobrász, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a tárlat méltatásában időutazásra hívta a közönséget és néhai Baász Imre képzőművészre emlékezett. A baászi művészi hitvallás – éppen ebben a teremben hangzottak el, egy Szabadegyetem keretében, amikor Vargha Mihály kis diák volt. „Baász Imrére igazán illik az a szó, hogy szabadságharcos, hiszen egy szókimondó ember volt, és ahogy ő annak idején megfogalmazta hitvallását , „A művészi tevékenység célja nem a mű, hanem a szabadság. A mű csak út, semmi más.” – fejtette ki Vargha.
Az igazgató idézett az idei tárlat katalógus előszavából melyben az időutazás egy képzeletbeli riport Baász Imrével.

Képzeletbeli interjú Baász Imrével*

„Ön a hetvenes évek elején a Céhtörténeti Múzeumban előadást tartott a képzőművészet fejlődéséről Az akkor mondottakat ma is aktuálisnak tartja ?

Maradéktalanul. Ha jól emlékszem, mesével kezdtem, sőt legendával. Azzal indítottam, hogy 1865-ben Párizsban a Visszautasítottak Szalonját meglátogatta III. Napóleon, a francia állam akkori feje. A Sálon des Refusé-n azok a lázadó művészek
vettek részt, akik a hivatalos szalonból kimaradtak, akik valami újat, szokatlant akartak, illetve akik a világról őszintén, merészen gondolkodtak. Megjelenik Napóleon, megáll Monet Impresszió című képe előtt, nézi, majd dühbe gurul és lovaglóostorával végigcsap a képen! Ez a korbácsütés volt egyrészt a konzervativizmus frusztrációjának kifejeződése. Másrészt ez a brutális tett a művészettörténetben katartikusnak bizonyult: ettől kezdve vált az innováció (újítás) és az egó fontosabbá minden esztétikai kategóriánál. Monet és társai, a visszautasítottak impresszionizmusa hozta az ősrobbanást a modem kor művészetében. Ez már az individualizmus kezdete.

... amely mára nemhogy veszített volna erejéből, hanem virágkorát éli…

Igen, a ma művésze is, tulajdonképpen a saját totálisan megélt szabadságvágyát vetíti ki műveiben. Az alkotási folyamat
mindinkább a sajátos, de egyedi fele fordul. A művészi Én-teremtés válik a legfőbb esztétikai és etikai modellé. Vallom, amit
Octavio Paz mond: „A művészi tevékenység célja nem a mű, hanem a szabadság. A mű csak út, semmi más.” Ezt mondtam az

1991 -es Médium 2. megnyitóján is, ezt vallom ma is.
Akkor Ön tett más meghökkentő kijelentést is, idézem: „ minél önboncolóbb a művészeti tevékenység, az alkotó embernek annál
inkább szüksége van a saját szellemi, kulturális és történelmileg is determinált környezetére

Mit ért ezen?

Megjártam Európa legfontosabb művészeti központjait még az átkosban és mégis hazajöttem. Nekünk itthon van dolgunk,
uraim! Itt Bethlen Gábor óta kialakult és ma is él - bár ezt sokan megkérdőjelezik - egy kultúra, amely semmilyen más kultúrával
nem összetéveszthető. Ezen a huzatos, Isten háta mögötti helyen kell nekünk a semmiből kultúrát teremtenünk! Nyugaton

bedobnak a vízbe egy kavicsot, a horizontig gyűrűzik! Nálunk? Bedobunk egy malomkövet, semmi nem történik! Úgy kell
bedobnunk köveinket, hogy hullámokat vessen! Hogy elmossa a kételkedők, a kishitűek, a langyosak, a hasbeszélők
nyüszkölését.

Egy tévéinterjúban hallottam Öntől: az erdélyi ember (művész) legyen térdig hagyományőrző és onnan a feje búbjáig európai.
Mit tenne ehhez hozzá ?

(keserű mosoly) Provokál? Ez ugyanaz a gondolat, mint az előző, csak másként mondva. Nekünk itt kell dolgoznunk, de nem akárhogy. Például egy forradalmat dicsérő kiállításon mit keresnek a szép csendéletek? Mit keresnek az üresjáratok? Ki az, aki kényszerít, hogy részt vegyek egy kiállításon? Csakis önmagam. Ha érzem, hogy van mit mondanom és tisztán tudom, hogy mit akarok mondani, akkor mondjam ki! Nietzsche írja: Mondd ki szavad és zúzódj össze! De ne mondj langyos közhelyeket. A művészet az pokoljárás, kedvesem! Senki nem kötelez, hogy a pokolban sétáljunk. De művészetet pokol nélkül nem igazán lehet
csinálni. Ez a világ megőrült és véres fejét veri a falakhoz és mi közben a zsebkendőket cakkozzuk?! Langyos esteket festünk, unalom ellen? A művész igenis legyen flagelláns, mint egy szerzetes, legyen önboncoló. Kezdje önmagán a forradalmat! Merjen
bátor lenni és nevén nevezni a kínt, a gondot, a világfáj dalmat. Ha nem, megmarad ártatlan műkedvelőnek.

Úgy érti, hogy a mai mezőny langyosabb, mint az Ön idejében ?

Kedves uram, már megint bosszant... (nevet) Nem arról van szó. De: egy kiállításnak kell legyen egy kurátora. Ő vállalja a szakmai felelősséget azért, amit szervez. Siker esetén ő sütkérezik a dicsfényben és ő megy a pokolra, ha csőd van! Sokan neveztek engem is diktátornak életemben ... (mosolyog) Az is voltam. Az igazi művészet, pontosan az előbb elhangzottak következményeként, nem egy demokratikus intézmény! Egyetlen rendezőelvnek kell érvényesülnie: a kurátoré! Én a megyei kiállításokon is kivágtam a nívótlan, langyos, műveket, nem egy ellenséget szerezve magamnak, de nem bántam. Engem az ügy mindig jobban érdekelt, mint a lányos duzzogás.

Mit üzen a ma művészének?

(dühösenpillant, majd elmosolyodik) Pfuj, maguk...írók, újságírók! Nem tudják a közhelyeket hagyni? Mit is üzennék? Keressék a szabadságot mindenben, a művészetükben a leginkább. A béklyókat ritkán lehet ledobni magunkról, de a lelkünk az mindig legyen nyitott és szabad!

(lejegyezte, Vargha Mihály)

Sárosi Mátyás Zsolt

A megnyitón közreműködött Józsa Irén és Nagy-Babos Tamás magyartanár, valamint a Cantus kamarakórus Fórika Balázs karnagy vezényletével. A harmincnyolc kiállító művész: Albert Levente, Balázs István, B. Hajdú Enikő, Éltes Barna, Haszmann Júlia Réka, Hervai Katalin, Koszta Ervin, Kovács Géza, Miklóssy Mária, Petrovits István, Péter Eszter, Simó Enikő, Vargha Mihály és Szente-Szabó Ákos Sepsiszentgyörgyről, Deák M. Ria és Deák Barna Kovásznáról, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Gyulai Nagy Margit, Jakabos-Olsefszky Imola, Nicu Barb, Tomos Tünde, Rosinecz László és Vetró-Bodoni Sebestyén András Brassó megyéből, Csillag Mónika, Kosztándi B. Katalin, ifj. Kosztándi Katalin, Sárosi Csaba, Sárosi Mátyás Zsolt, Szász Edit Melinda, Vajna László, Vetró András, Vetró-Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyről, Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházáról és Vălean Tünde Temesvárról.

A kiállítás április 11-ig tekinthető meg.

Vargha Mihály

Vetró András

* Baász Imre (1941—1991) nagy formátumú grafikus, díszlettervező, performer, egyetemi tanár, kiállításszervező. 1972-ben diplomázott Kolozsvárott, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Diplomamunkája a Kalevalához készített illusztráció-sorozata, amelyért 1972-ben a Nemzeti Könyvszalon ezüstérmét kapta. 1976-1983 között a Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti részlegét vezeti. Nagy nemzetközi visszhangot váltott ki a Médium című kiállítások megszervezésével 1981 és 1991- ben. A rendszerváltástól haláláig a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem tanára. 50 évesen, 1991. július 16-án hunyt el Sepsiszentgyörgyön

 

Tóth László